... aznap éjjel már nem aludtam nagyon. Az éjszakás nővérek óránként jöttek, hogy megvagyok-e, hogy kezdhetek inni, hogy mozgassam a lábamat már. És próbáltam felfogni, hogy megvannak, és valahol a közelben pihenhetnek ők is.
Amikor várandósan szülésélményeket, beszámolókat olvastam, általában olyasmiket írtak le az anyukák, hogy mikor megpillantották a gyereküket, olyan volt, mintha mindig ismerték volna. Vagy abban a pillanatban beégett a retinájukba a kép. Vagy minden más kikapcsolt, és csak a gyereket érzékelték a külvilágból. Szóval, ilyesmik. Nálam valószínűleg még nem kapcsoltak be a hormonok, vagy nem tudok kötődni, mert semmi ilyesmi nem volt, egyáltalán: semmi különleges. Csak feküdtem azon az ágyon, az őrzőben, azon a nagyon-nagyon hosszú és nagyon-nagyon rövid éjszakán, és tudtam, hogy innentől fogva (még inkább) felelős vagyok két kis emberért. De az érzelmek valahogy elkerültek: mind a hatalmas megkönnyebbülés, az eufória, a meghatottság, de a kétségbeesés vagy csalódottság is, amit esetleg éreznem kellett volna. Csak feküdtem, és vártam a reggelt. Hogy végre felkelhessek, és meglássam, hogy most akkor mi is lesz, mit fogok csinálni az elkövetkező napokban.
Reggel hatkor kaptam egy margarinos zsemlét, és elkísértek zuhanyozni. A nővérke még megkérdezte, hogy fel bírok-e állni, tudok-e menni. Igazából nagyon szédültem, és ahogy először felálltam, rögtön vissza is huppantam az ágyra - de nem mertem nemet mondani. Nem akartam tovább halogatni a találkozást a gyerekeimmel, meg akartam nézni ismét az arcocskájukat, hátha mégiscsak beég a retinámba a kép, vagy valami.
Mikor végre a kórterembe értem, betolták őket is egy furcsa bevásárlókocsin. Peti kezén kesztyűcskék voltak.
- Nehogy megkarmolja magát... - kezdte a csecsemős, ahogy odanyúltam, de nem folytatta. Én kibontottam a kesztyűből a kezét. Nem volt szükségem hazugságra, vagy hallgatásra. Megnéztem és megtapogattam az ujjacskáit. Mellette Anna kalimpált, hosszú ujjaival, és ovális körmöcskéivel.
Rajta nem volt kesztyű.
A csecsemős nővér száját összeszorítva figyelt. Talán az érzelmeket kereste rajtam, de azok valahogy ottmaradtak az idő túlfelén, még a szülés előtti hormonális hullámzásban. Ott nem volt más, csak ennek az új életnek a természetessége. Meg a gépszíj: anyakönyvi adatokat megadni, orvosi vizit, pelenkázni, megtanulni szoptatni, és menni, menni előre a csodatasival az oldalamon és az infúzióstűvel a kezemben.
Még reggel megjelent a gyermekorvos is, és tényleg elmondott mindent, amit előző nap (én pedig meglepetésemre emlékeztem mindenre). Aztán bejött a dokim is, és egy kissé kínos beszélgetést folytattunk le néhány percben, amelyben majdnem sikerült tisztáznunk, hogy eszem ágában sem lett volna elvetetni egy ennél hátrányosabb helyzetű gyermeket sem. A harmadik napra már szerintem megértette, csak nagyon, nagyon furcsán pislogott rám.
Aztán jól kivizsgálták odabent a gyereket, és kiderült, hogy ennél nem rosszabb a helyzet: nincs szó szindrómáról. Az értelmi képességeit, a belső szervek működését, az anyagcserét nem érinti ez a fejlődési rendellenesség. Csupán az ujjak hiányoznak, ennyi lesz a közös keresztünk.
Ezzel egész jól meg lehetett nyugtatni a nagymamákat.
Szerencsére velük a férjem beszélt, én pedig csak a férjemmel. Nem lett volna erőm odabent mindenkinek magyarázkodni, vigasztalni az egész családomat, és küzdeni azért, hogy végre ne csak azt a két fura kis kezecskét lássák, hanem a mögötte lévő fiúcskát, úgy egészében, és mellesleg azt a másikat is. Szóval, a gyerekeimet.
Akikről még mindig nem tudtam felfogni, hogy a gyerekeim.
