2016. augusztus 5., péntek

Így lettünk család - 3. rész

...
A dokik tehát egy kivétellel ide-oda tologatták a szülés időpontját. Az egy kivétel, Cs. egyszerűen elmondta a beosztását, és finoman próbálta elmagyarázni a férjemnek, hogy készüljön fel, ezek bizony nem lesznek júniusi gyerekek. Beszélgettünk a szülésről - T.-vel kikérdeztük a részletekről: hogy a férjek hova jöhetnek be, és hogy hat órával a műtét előtt nem szabad már enni-inni. A pocakomnak pedig elmondta, hogy pénteken ügyeletes, vagy vasárnap, de a vasárnap lenne a legjobb.  Pénteken megláttam a nappalis nővérkéket, és mélységesen egyet kellett, hogy értsek vele. Persze aztán az is elmúlt, és T.-vel a június elsejére biztattuk egymást. Az időjárás-jelentés hétfőre mondta a hidegfrontot, én pedig vártam a hatást.
A napok pedig teltek - délelőtt vizsgálatok, délután látogatás. Mint a börtönben.
Vasárnap a férjem fagylaltot hozott, amit lent, az aulában be is vágtam. A bolti szalonnapörcre kicsit furcsábban néztem, de egyszer csak az is eltűnt. Ilyen ez a terhesség.
Mikor már elfáradtam az ülésben, kértem, hogy menjünk vissza az osztályra. De ahogy felálltam, valami nagyon furcsa volt. Furcsa, és vizes. Az elmúlt hetek parái és vaklármái után csak annyit mertem mondani, hogy szerintem szólok a nővérkéknek. Szerencsémre, aznap nagyon kedves és segítőkész páros volt beosztva, akikhez félelem nélkül tudtam fordulni. 
Bevittek a vizsgálóba, és kiderült, hogy ezúttal nem vaklárma, és nem sima para. Felkaptam a kórteremben a szülőszobás csomagomat, beültettek egy tolókocsiba, a férjem pedig zászlóként lobogott mögöttem a szülőszobára. Ő riasztotta Cs.-t is telefonon, aki pár perc múlva széles vigyorral az arcán betoppant. Ez még akkor sem hervadt le az arcáról, mikor bevallottam a fagyit. A szalonnapörcöt nem mertem. Némi lelkiismeret-furdalást éreztem, mikor ctg-re tettek, hiszen azzal biztattam a gyerekeimet, hogy ha megindulnak, akkor nem kell többet kibírniuk ebből. De meg is kaptam a magamét: egy tűt a kézfejembe, az infúziónak. Amíg lecsöpögött, a dokimat hívták telefonon. Nem tudott bejönni. Persze nem bántam, mert az egyik ügyeletes doki pont az volt, aki felfedezte őket nyolc és fél hónappal azelőtt az ultrahangon. A másik doki szaladgált ki és be, és csak Cs.-ből tudtam kiszedni, hogy akkor most mit is akarnak.
- akkor ebből ma lesz szülés? - kérdeztem óvatosan. Cs. az órára nézett.
- igen, egészen biztosan meglesznek még éjfél előtt.
Nehezen tudtam felfogni, hogy most tényleg nem vaklárma.
Közben még hagytak vajúdni egy ideig. Cs. óvatosan rákérdezett, hogy mit érzek. Feszült a hasam, és összehúzódott.
- csak mert már kétperces fájásaid vannak. - és kiszaladt a dokiért.
A doki pedig rákérdezett, hogy első gyerekek-e, és milyen helyzetben vannak. Mert akkor MOST indulunk.
Remegtem a félelemtől, nem is tudom, hogy tudott Cs. megszúrni így. De elindult a zsibbadás fölfelé, és néhány perc múlva semmit sem éreztem, csak a borzalmas műanyag-szagot. Talán az egészben ez volt a legrosszabb: hogy ott fekszem kiterítve, az orrom előtt felvonva egy paraván, semmit sem érzek, semmit sem látok, csak az a borzalmas szag van mindenhol. Cs. biztatott, hogy mindjárt, mindjárt jobb lesz. Aztán felsírt a kisfiam - és kivitték. Aztán a kislányom. Őt is.
A fejem mellé tartották őket, és jól megnéztük egymást. Aztán kivitték a babákat. Néhány perc múlva engem is. A szülőszobába érve a férjem is jött a másik oldalról, és az arcán valami furcsa ült. Ijedtség és aggodalom.
- Hát... - kezdte - nem lesz könnyű dolgunk.
Értetlenül néztem.
- Péternek a két kezén van összesen három ujja.
Pislogtam kettőt, és próbáltam elképzelni a két kezecskét, de nem ment. Annánál minden rendben van - tudtam meg a következő kérdésre.
Beviharzott a gyermekorvos is, és kicsit félve a férjemre nézett, majd rám. Majd elkezdte a mondandóját. Először onnan, hogy jól adaptálódtak, aztán rátért Péter végtagjainak fejlődési rendellenességére.
Nem tudtam hogyan reagálni - hiszen talán a meglepetés, talán a kimerültség miatt, de egyáltalán nem éreztem semmi olyasmit, amit várnék magamtól hasonló helyzetben. Se kétségbeesést, se szomorúságot, se azt a hatalmas ijedtséget, amit a férjemen láttam.
A gyerekorvost megkértem, hogy másnap mondja el ugyanezeket, mert még azt sem fogtam fel igazán, hogy anya lettem.
Azért a gyerekeket mellre tették, én pedig csak gyönyörködtem a kis fekete fejükben meg a csillogó szemükben. Hajnali egy körül betoltak az osztályra is.
Ahogy oldalra néztem, láttam, hogy közben odaért a vihar.