Így lettünk család - 1. rész

...ezek után az ikres kismamák boldog, kiegyensúlyozott életét éltem annak minden velejárójával együtt. A második trimeszterben szerencsére elmúlt a hányás (majd felváltotta az ájuldozás és szédülés), félidőnél pedig kiírtak, hogy most már ugyan pihenjek már rá egy kicsit.
Miután természetesen nem tudtam megülni a fenekemen, a 35. héten, egy szerdai napon még kiautókáztam a volt munkahelyemre adminisztrálni, majd még beugrottam a kórusomhoz, és végigültem egy próbát. És bár kibírtam, hogy ne szóljak bele (elvégre átadtam a vezetést), másnap mégis nagyon furcsán ébredtem. A fürdőszobában vettem észre, hogy gond van... Vérzés.
Szaladtam vissza a szobába, és némi szemrehányással mondtam a férjemnek, hogy én megmondtam, hogy már finisben vagyunk, és nem érünk rá halogatni a cumivásárlást. De inkább féltem. Felhívtam Cs-t, hogy mit csináljak. Meg a védőnőt. Aztán az ikres csoportot kérdeztem a fészbukon. Aztán megkaptam a dokim számát, aki - mikor megkérdeztem, mi a teendő - három szóban elküldött a csudába. ("Otthonmaradni, pihenni, csókolom.") Aznapra bejelentkezett az egészségügyis unokatestvérem látogatni, így ott rettegtem egyedül, a szüleim házában, és vártam, hogy legalább ő odaérjen. Időközben persze annyira bestresszeltem magam, hogy fájni kezdett a hasam. A védőnő visszahívott, és javasolta, hogy menjek be a kórházba. Az orvosomat nem mertem még egyszer keresni. Aztán persze annyira rágörcsöltem, hogy a hasfájások rendeződni kezdtek.
A férjem óránként telefonált a munkahelyéről, hogy hogy vagyok, és hogy vitessem be magam Édesapámmal a kórházba.
Aztán odaért az unokanővérem. Aztán hazajött Anya - akinek alig mertem elmondani, hogy mi a helyzet -, majd a férjem. Végül délutánra a túlerőben lévő józan ész győzött, és döntöttem: bemegyek a kórházba. Az "S.O.S-táska" már a 28. héttől ott várt rám összepakolva.
Vettem egy nagy levegőt, és elindultunk. A szülőszoba a 3. emeleten van - mondta Cs. - oda kell becsöngetni. És szóljunk, hogy mi van.
Pár percig kint rágtam magam a folyosón, hogy most mi lesz - hogy ők is haza fognak-e küldeni, és ha tényleg semmi baj nincs, mit fognak gondolni rólam.
De még mielőtt igazán sikerült volna belepörgetnem magamat, nyílt az ajtó, és egy kedves, idősebb hölgy hívott be minket a férjemmel. A tüneteket kérdezte, majd bevitt a vizsgálóba, ahol két-három orvos szaladgált. Egyikük - egy fiatalos doktornő - megvizsgált engem is, és megállapította, hogy a méhszáj zárt, és további vérzés nincs. Majd halkan hozzátette, hogy egyáltalán nem baj, hogy bejöttünk, sőt. Ezután egy szobába vezettek, és felfektettek egy ágyra. Vagy legalábbis félig biztosan ágy volt, de én inkább ültem rajta, mint feküdtem. A szülésznő szabadkozott, hogy nem tud ikres CTG-t csinálni, és hogy tiszta diliház van ma este. Persze, a hidegfront - jutott eszembe. És megnyugodtam.
Miután a ctg is teljesen normális lett, leküldtek az ambulanciára. Fiatal, mosolygós doki kérdezett ki, és ő is megvizsgált. Felvette az adataimat. Mikor csodálkozva rákérdeztem, hogy akkor most befektetnek? Azt válaszolta, hogy saját felelősségre hazaengedhetnek, ha nagyon ragaszkodom hozzá. Annyira azért nem ragaszkodtam.
Felvezettek hát a terhespatológiára, és kaptam egy kétágyas szobát, egy szuper hármasikres szobatárssal.

Így lettünk család - 0. rész

Elmesélem.

...volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli palóc fiú, meg egy lány. Szerelmesek voltak, és nagyon szerették egymást: úgy döntöttek hát, hogy összeházasodnak.
Itt jöhetne, hogy boldogan éltek, amíg. De ez a történet egy kicsit bővebb.
A fiú és a lány - azaz mi, a férjemmel - összeházasodtak, és nemsokára rájöttek, hogy ami a mesék vége, az az ő meséjüknek még csak az eleje. És gyorsan indult.

Szeptember 12-én megültük a lagzit, 14-én költöztünk az albérletbe, és éltük a fiatal házasok boldog, mesebeli életét. Esténként kimentem a vonathoz, amivel érkezett, és együtt sétáltunk haza, útközben általában megejtve egy bevásárlást.
Október volt, amikor egy ilyen bevásárlás kicsit furcsán sült el: megláttam ugyanis a polcon egy konzerv tonhalsalátát, amit mindenképpen meg is akartam enni. Annak ellenére, hogy a férjem a gondolatától is kifut a világból, de a szagától még inkább. Ahogy alkudoztam a tonhalsalátán vele, egyszer csak elnevette magát: hogy kívánós vagyok. És ezzel piszkált aznap. És másnap. És egész héten.
Annyira, hogy a végén már meguntam, és vettem egy terhességi tesztet. (A drogériában olyan sajnálkozva nézett rám a pénztáros hölgy, hogy majdnem én sajnáltam meg őt...) Persze pozitív lett.
Ott ültem reggel hat órakor a konyhában, míg a férjem pakolászott, néztem magam elé, és mozdulni se tudtam. Pislogni csak. Mondjuk azt igen sűrűn. A férjem meg úgy vigyorgott, hogy a harminckét fogából harminchat kilátszott.
- és akkor most mi lesz? - kérdeztem.
- Mi lenne? Irány a nőgyógyász.
Ő elment dolgozni, én meg magamra maradtam. Megnéztem a lánykori lakhelyem nőgyógyászának rendelését, majd én is elindultam dolgozni. Ahogy elmúlt a kezdeti meglepetés, óráról órára jobban szétáradt bennem valami furcsa örömféle.
Pénteken reggel felültem a vonatra, és lementem az említett orvoshoz. Odahívott az ultrahanghoz, és megvizsgált. Közben pedig hümmögött, és csóválta a fejét. Én meg vártam, hogy elmondja, mi nem tetszik neki.
Vérvizsgálatot kért, hogy valóban terhes vagyok-e, mert az ultrahang alapján a méhemben nem lakik senki, viszont a petefészkemben van valami, ami kb. akkora, mint amekkorának a babának kéne lennie. Szóval lehet, hogy méhen kívüli terhesség, és ha a hétvégén elájulnék, véreznék, vagy nagyon fájna a hasam, akkor hívjunk mentőt és irány a kórház. Illetve, ha a vérvétel alapján terhes vagyok, írja is a beutalót, és szintén irány a kórház.
Szegény barátnőm szombati lagziját le is mondtuk, én pedig este felhívtam Cs.-t, orvos barátnémat, hogy mégis mit tegyek. A kórházban, ahol dolgozik, kerített nekem nőgyógyászt, de a vérvételt - és a beutalót ennek függvényében - mindenképpen meg kellett várni.
Nagyon hálás voltam korábbi önmagamnak, hogy Szent Annát választottam védőszentemnek a bérmálás előtt. Nem könnyen ugyan, de kimondtam Istennek: ha ezt akarod, Uram, tedd ezt. Közben arra gondoltam, hogy talán itt, az elején lesz vége a nagycsaládos álmainknak, esetleg nem is lehet gyerekem többé. Hogyha ezt kaptuk, biztosan nem véletlen. De ha lehetséges... 
Hétfőn reggel megvolt a vérvétel, aminek másnap, kedden kaptam meg az eredményét.
- Hát, ez eléggé terhes - húzta el a száját a laboros néni, az igen magas terhességi hormonszintemet látva. Nem lepődtem meg, tudtam, hogy várandós vagyok.
Nőgyógyászati rendelés viszont csak délután volt. Este hatig.
Fél hatkor sorra is kerültem, vittem a leletet, és kaptam a beutalót. Ahogy kiléptem a rendelőből, hívtam Cs-t, megbeszélésünk szerint, illetve riasztottam Édesapámat, hogy indulhatunk.
Este nyolcra értünk be Pestre.
Cs. a kórházban várt minket, majd előkerült Dr. B. is, és felmentünk a vizsgálóba. Apa kint várt, Cs. meg bejött velem. Felfektettek az asztalra, hogy itt is csekkolják az ultrahangot. Dr. B. hümmögni kezdett, Cs. pedig veszettül vigyorgott. Nem értettem, de nem mertem kérdezni.
Végül Dr. B. tette fel a bűvös kérdést:
- vannak a családban ikrek?

... tíz perc múlva már a kocsiból telefonáltam, hogy mégiscsak otthon alszom, és hogy mondanom kell még valamit azon felül, hogy minden rendben van...

Változások

Igazából ez most valami egészen más. Nem tudom ott felvenni a labdát, ahova két éve gurítottam, pedig ott áll. De ez most egy másik labda.
Furcsa, hogy amikor tényleg igazi nagy változások voltak az életemben - megkérték a kezemet, elvégeztem a pedagógiát, állást találtam, férjhez mentem, összeköltöztünk - akkor nem dokumentáltam. Csak éltem. Pedig szerettem volna nyomot hagyni arról, aki akkor voltam - hogy mit gondoltam a házasságról, a pályaválasztásomról. De elkapott a gépszíj, és nem maradt rá se idő, se energia. Most lelassultam.
Amíg várandós voltam, kérdeztem a férjemet, hogy mit gondol, hogyan fogom bírni, ha hirtelen rámzuhan a csönd, a nyugalom, a "semmittevés". Mert annak ellenére, hogy gyerekek mellett egy Anyának sosincs egy perc nyugta sem, mégiscsak felvesz az élet valami monoton, és az eddigieknél jóval halkabb kattogást.
Ebből a szűrt, puha világból szeretnék mesélni.
És azt hiszem, itt az ideje, hogy merjek magamról, a saját életemről mesélni, levetve azt a tartózkodást és félelmet, amit eddig falként húztam a világ és közém.

Vagyok.
Ez vagyok, ilyen vagyok, és így élek.
És ez így rendben van.