2016. július 28., csütörtök

Így lettünk család - 1. rész



...ezek után az ikres kismamák boldog, kiegyensúlyozott életét éltem annak minden velejárójával együtt. A második trimeszterben szerencsére elmúlt a hányás (majd felváltotta az ájuldozás és szédülés), félidőnél pedig kiírtak, hogy most már ugyan pihenjek már rá egy kicsit.
Miután természetesen nem tudtam megülni a fenekemen, a 35. héten, egy szerdai napon még kiautókáztam a volt munkahelyemre adminisztrálni, majd még beugrottam a kórusomhoz, és végigültem egy próbát. És bár kibírtam, hogy ne szóljak bele (elvégre átadtam a vezetést), másnap mégis nagyon furcsán ébredtem. A fürdőszobában vettem észre, hogy gond van... Vérzés.
Szaladtam vissza a szobába, és némi szemrehányással mondtam a férjemnek, hogy én megmondtam, hogy már finisben vagyunk, és nem érünk rá halogatni a cumivásárlást. De inkább féltem. Felhívtam Cs-t, hogy mit csináljak. Meg a védőnőt. Aztán az ikres csoportot kérdeztem a fészbukon. Aztán megkaptam a dokim számát, aki - mikor megkérdeztem, mi a teendő - három szóban elküldött a csudába. ("Otthonmaradni, pihenni, csókolom.") Aznapra bejelentkezett az egészségügyis unokatestvérem látogatni, így ott rettegtem egyedül, a szüleim házában, és vártam, hogy legalább ő odaérjen. Időközben persze annyira bestresszeltem magam, hogy fájni kezdett a hasam. A védőnő visszahívott, és javasolta, hogy menjek be a kórházba. Az orvosomat nem mertem még egyszer keresni. Aztán persze annyira rágörcsöltem, hogy a hasfájások rendeződni kezdtek.
A férjem óránként telefonált a munkahelyéről, hogy hogy vagyok, és hogy vitessem be magam Édesapámmal a kórházba.
Aztán odaért az unokanővérem. Aztán hazajött Anya - akinek alig mertem elmondani, hogy mi a helyzet -, majd a férjem. Végül délutánra a túlerőben lévő józan ész győzött, és döntöttem: bemegyek a kórházba. Az "S.O.S-táska" már a 28. héttől ott várt rám összepakolva.
Vettem egy nagy levegőt, és elindultunk. A szülőszoba a 3. emeleten van - mondta Cs. - oda kell becsöngetni. És szóljunk, hogy mi van.
Pár percig kint rágtam magam a folyosón, hogy most mi lesz - hogy ők is haza fognak-e küldeni, és ha tényleg semmi baj nincs, mit fognak gondolni rólam.
De még mielőtt igazán sikerült volna belepörgetnem magamat, nyílt az ajtó, és egy kedves, idősebb hölgy hívott be minket a férjemmel. A tüneteket kérdezte, majd bevitt a vizsgálóba, ahol két-három orvos szaladgált. Egyikük - egy fiatalos doktornő - megvizsgált engem is, és megállapította, hogy a méhszáj zárt, és további vérzés nincs. Majd halkan hozzátette, hogy egyáltalán nem baj, hogy bejöttünk, sőt. Ezután egy szobába vezettek, és felfektettek egy ágyra. Vagy legalábbis félig biztosan ágy volt, de én inkább ültem rajta, mint feküdtem. A szülésznő szabadkozott, hogy nem tud ikres CTG-t csinálni, és hogy tiszta diliház van ma este. Persze, a hidegfront - jutott eszembe. És megnyugodtam.
Miután a ctg is teljesen normális lett, leküldtek az ambulanciára. Fiatal, mosolygós doki kérdezett ki, és ő is megvizsgált. Felvette az adataimat. Mikor csodálkozva rákérdeztem, hogy akkor most befektetnek? Azt válaszolta, hogy saját felelősségre hazaengedhetnek, ha nagyon ragaszkodom hozzá. Annyira azért nem ragaszkodtam.
Felvezettek hát a terhespatológiára, és kaptam egy kétágyas szobát, egy szuper hármasikres szobatárssal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése