"Folyt. köv." - 4. rész

... aznap éjjel már nem aludtam nagyon. Az éjszakás nővérek óránként jöttek, hogy megvagyok-e, hogy kezdhetek inni, hogy mozgassam a lábamat már. És próbáltam felfogni, hogy megvannak, és valahol a közelben pihenhetnek ők is.
Amikor várandósan szülésélményeket, beszámolókat olvastam, általában olyasmiket írtak le az anyukák, hogy mikor megpillantották a gyereküket, olyan volt, mintha mindig ismerték volna. Vagy abban a pillanatban beégett a retinájukba a kép. Vagy minden más kikapcsolt, és csak a gyereket érzékelték a külvilágból. Szóval, ilyesmik. Nálam valószínűleg még nem kapcsoltak be a hormonok, vagy nem tudok kötődni, mert semmi ilyesmi nem volt, egyáltalán: semmi különleges. Csak feküdtem azon az ágyon, az őrzőben, azon a nagyon-nagyon hosszú és nagyon-nagyon rövid éjszakán, és tudtam, hogy innentől fogva (még inkább) felelős vagyok két kis emberért. De az érzelmek valahogy elkerültek: mind a hatalmas megkönnyebbülés, az eufória, a meghatottság, de a kétségbeesés vagy csalódottság is, amit esetleg éreznem kellett volna. Csak feküdtem, és vártam a reggelt. Hogy végre felkelhessek, és meglássam, hogy most akkor mi is lesz, mit fogok csinálni az elkövetkező napokban.
Reggel hatkor kaptam egy margarinos zsemlét, és elkísértek zuhanyozni. A nővérke még megkérdezte, hogy fel bírok-e állni, tudok-e menni. Igazából nagyon szédültem, és ahogy először felálltam, rögtön vissza is huppantam az ágyra - de nem mertem nemet mondani. Nem akartam tovább halogatni a találkozást a gyerekeimmel, meg akartam nézni ismét az arcocskájukat, hátha mégiscsak beég a retinámba a kép, vagy valami.
Mikor végre a kórterembe értem, betolták őket is egy furcsa bevásárlókocsin. Peti kezén kesztyűcskék voltak.
- Nehogy megkarmolja magát... - kezdte a csecsemős, ahogy odanyúltam, de nem folytatta. Én kibontottam a kesztyűből a kezét. Nem volt szükségem hazugságra, vagy hallgatásra. Megnéztem és megtapogattam az ujjacskáit. Mellette Anna kalimpált, hosszú ujjaival, és ovális körmöcskéivel.
Rajta nem volt kesztyű.
A csecsemős nővér száját összeszorítva figyelt. Talán az érzelmeket kereste rajtam, de azok valahogy ottmaradtak az idő túlfelén, még a szülés előtti hormonális hullámzásban. Ott nem volt más, csak ennek az új életnek a természetessége. Meg a gépszíj: anyakönyvi adatokat megadni, orvosi vizit, pelenkázni, megtanulni szoptatni, és menni, menni előre a csodatasival az oldalamon és az infúzióstűvel a kezemben.
Még reggel megjelent a gyermekorvos is, és tényleg elmondott mindent, amit előző nap (én pedig meglepetésemre emlékeztem mindenre). Aztán bejött a dokim is, és egy kissé kínos beszélgetést folytattunk le néhány percben, amelyben majdnem sikerült tisztáznunk, hogy eszem ágában sem lett volna elvetetni egy ennél hátrányosabb helyzetű gyermeket sem. A harmadik napra már szerintem megértette, csak nagyon, nagyon furcsán pislogott rám.
Aztán jól kivizsgálták odabent a gyereket, és kiderült, hogy ennél nem rosszabb a helyzet: nincs szó szindrómáról. Az értelmi képességeit, a belső szervek működését, az anyagcserét nem érinti ez a fejlődési rendellenesség. Csupán az ujjak hiányoznak, ennyi lesz a közös keresztünk.
Ezzel egész jól meg lehetett nyugtatni a nagymamákat.
Szerencsére velük a férjem beszélt, én pedig csak a férjemmel. Nem lett volna erőm odabent mindenkinek magyarázkodni, vigasztalni az egész családomat, és küzdeni azért, hogy végre ne csak azt a két fura kis kezecskét lássák, hanem a mögötte lévő fiúcskát, úgy egészében, és mellesleg azt a másikat is. Szóval, a gyerekeimet.
Akikről még mindig nem tudtam felfogni, hogy a gyerekeim.

Így lettünk család - 3. rész

...
A dokik tehát egy kivétellel ide-oda tologatták a szülés időpontját. Az egy kivétel, Cs. egyszerűen elmondta a beosztását, és finoman próbálta elmagyarázni a férjemnek, hogy készüljön fel, ezek bizony nem lesznek júniusi gyerekek. Beszélgettünk a szülésről - T.-vel kikérdeztük a részletekről: hogy a férjek hova jöhetnek be, és hogy hat órával a műtét előtt nem szabad már enni-inni. A pocakomnak pedig elmondta, hogy pénteken ügyeletes, vagy vasárnap, de a vasárnap lenne a legjobb.  Pénteken megláttam a nappalis nővérkéket, és mélységesen egyet kellett, hogy értsek vele. Persze aztán az is elmúlt, és T.-vel a június elsejére biztattuk egymást. Az időjárás-jelentés hétfőre mondta a hidegfrontot, én pedig vártam a hatást.
A napok pedig teltek - délelőtt vizsgálatok, délután látogatás. Mint a börtönben.
Vasárnap a férjem fagylaltot hozott, amit lent, az aulában be is vágtam. A bolti szalonnapörcre kicsit furcsábban néztem, de egyszer csak az is eltűnt. Ilyen ez a terhesség.
Mikor már elfáradtam az ülésben, kértem, hogy menjünk vissza az osztályra. De ahogy felálltam, valami nagyon furcsa volt. Furcsa, és vizes. Az elmúlt hetek parái és vaklármái után csak annyit mertem mondani, hogy szerintem szólok a nővérkéknek. Szerencsémre, aznap nagyon kedves és segítőkész páros volt beosztva, akikhez félelem nélkül tudtam fordulni. 

Bevittek a vizsgálóba, és kiderült, hogy ezúttal nem vaklárma, és nem sima para. Felkaptam a kórteremben a szülőszobás csomagomat, beültettek egy tolókocsiba, a férjem pedig zászlóként lobogott mögöttem a szülőszobára. Ő riasztotta Cs.-t is telefonon, aki pár perc múlva széles vigyorral az arcán betoppant. Ez még akkor sem hervadt le az arcáról, mikor bevallottam a fagyit. A szalonnapörcöt nem mertem. Némi lelkiismeret-furdalást éreztem, mikor ctg-re tettek, hiszen azzal biztattam a gyerekeimet, hogy ha megindulnak, akkor nem kell többet kibírniuk ebből. De meg is kaptam a magamét: egy tűt a kézfejembe, az infúziónak. Amíg lecsöpögött, a dokimat hívták telefonon. Nem tudott bejönni. Persze nem bántam, mert az egyik ügyeletes doki pont az volt, aki felfedezte őket nyolc és fél hónappal azelőtt az ultrahangon. A másik doki szaladgált ki és be, és csak Cs.-ből tudtam kiszedni, hogy akkor most mit is akarnak.
- akkor ebből ma lesz szülés? - kérdeztem óvatosan. Cs. az órára nézett.
- igen, egészen biztosan meglesznek még éjfél előtt.
Nehezen tudtam felfogni, hogy most tényleg nem vaklárma.
Közben még hagytak vajúdni egy ideig. Cs. óvatosan rákérdezett, hogy mit érzek. Feszült a hasam, és összehúzódott.

- csak mert már kétperces fájásaid vannak. - és kiszaladt a dokiért.
A doki pedig rákérdezett, hogy első gyerekek-e, és milyen helyzetben vannak. Mert akkor MOST indulunk.
Remegtem a félelemtől, nem is tudom, hogy tudott Cs. megszúrni így. De elindult a zsibbadás fölfelé, és néhány perc múlva semmit sem éreztem, csak a borzalmas műanyag-szagot. Talán az egészben ez volt a legrosszabb: hogy ott fekszem kiterítve, az orrom előtt felvonva egy paraván, semmit sem érzek, semmit sem látok, csak az a borzalmas szag van mindenhol. Cs. biztatott, hogy mindjárt, mindjárt jobb lesz. Aztán felsírt a kisfiam - és kivitték. Aztán a kislányom. Őt is.
A fejem mellé tartották őket, és jól megnéztük egymást. Aztán kivitték a babákat. Néhány perc múlva engem is. A szülőszobába érve a férjem is jött a másik oldalról, és az arcán valami furcsa ült. Ijedtség és aggodalom.
- Hát... - kezdte - nem lesz könnyű dolgunk.
Értetlenül néztem.
- Péternek a két kezén van összesen három ujja.
Pislogtam kettőt, és próbáltam elképzelni a két kezecskét, de nem ment. Annánál minden rendben van - tudtam meg a következő kérdésre.
Beviharzott a gyermekorvos is, és kicsit félve a férjemre nézett, majd rám. Majd elkezdte a mondandóját. Először onnan, hogy jól adaptálódtak, aztán rátért Péter végtagjainak fejlődési rendellenességére.
Nem tudtam hogyan reagálni - hiszen talán a meglepetés, talán a kimerültség miatt, de egyáltalán nem éreztem semmi olyasmit, amit várnék magamtól hasonló helyzetben. Se kétségbeesést, se szomorúságot, se azt a hatalmas ijedtséget, amit a férjemen láttam.
A gyerekorvost megkértem, hogy másnap mondja el ugyanezeket, mert még azt sem fogtam fel igazán, hogy anya lettem.
Azért a gyerekeket mellre tették, én pedig csak gyönyörködtem a kis fekete fejükben meg a csillogó szemükben. Hajnali egy körül betoltak az osztályra is.
Ahogy oldalra néztem, láttam, hogy közben odaért a vihar.

Így lettünk család - 2. rész

... másnap a dokim még Cs.-t is megelőzve látogatott meg, és rögtön le is vitt ultrahangra. Meglepetésemre az este még harántfekvéses "b" magzatom ismét koponyafekvésbe helyezkedett. Extra adag magnéziumot kaptam innentől.
A délelőtt során bejött Cs. is, és nevetve mondta, hogy na, most végre megtanulok pihenni is.
Persze ez kicsit túlzás volt: néhány nap múlva én már erősen szabadulni akartam. A bátyámmal könyvet hozattam be, és lengyelül kezdtem tanulni, és T, kedves szobatársam nem győzte csodálni, hogy milyen fürgén mozgok, és mennyit, de mennyit.
A következő napokban közelebbi ismeretséget kötöttem a ctg-vel is. Nem részletezem, hogy mekkora kihívás néha behozni és képben tartani őket. (Aki nem ismeri: a ctg egy olyan vizsgálat, ahol az ember kap egy "tappancsot" a hasára, ami a méh tevékenységét érzékeli, és egy - vagy több - másikat, ami pedig a baba - vagy babák - mozgását és szívhangját mutatja.) Akkor még ismeretlen nemű b magzatom szívesen túlóráztatta a nővérkéket, majd stratégiát váltott, és kilőtte a gépet. Persze mondhatjátok, hogy amúgy is öreg és rossz gép volt, de én úgy sejtem, nem véletlenül nálunk romlott el. (Egyébként valószínűleg egyszerűen nem bírt lépést tartani a gyerekkel. :D )  Cs. éppen akkor járt bent aznap, és megjegyezte, hogy mennyire, de mennyire fog nevetni, ha lány lesz.
Ezeket a többnyire átlagos kihívásokat leszámítva a kórházi napok nyugodtan teltek. Unalmasan. Minden nap ctg, és néha ultrahang.
Az egyiket a genetikaiban csinálta a dokim, majd riadtan közölte, hogy az előző eredménnyel ellentétben egyik babám sincs még 2000 gramm, úgyhogy csütörtökön vagy pénteken császároznak.
Másnap jött be a vizit, és rutinszerűen elsorolták a rám váró vizsgálatokat: aznap ultrahang, hétfőn pedig...

- Hétfőn? De engemet csütörtökön vagy pénteken szétkapnak! - vágtam közbe. T. szerint kár volt, ő kíváncsi lett volna, hogy mit akartak. A dokik riadtan összenéztek és kirohantak, mi pedig reggelizni indultunk. Az asztalnál odaszaladt a dokim, és tájékoztatott: csütörtökön még néznek egy ultrahangot, és pénteken, vagy a jövő héten műtenek. Persze a csütörtöki ultrahang már jobb súlyokat mutatott, szóval pénteken reggel még teljes nyugalomban kakaózhattam az étkezőben a "keménymaggal".
- nem tudjátok - kérdezi egyikük - hogy ki ment szülni ma reggel? 

- Állítólag azt az ikres lányt - mondta valaki - ilyen mosolygós, és barna haja van.
- te jó ég. - néztem magam elé rezignáltan. - ezek megcsászároztak valakit helyettem...