...hogy lehet azt mondani, hogy boldogok, akik nem látnak?
Vannak pontok, vagy akár időszakok az ember életében, amikor megdöbbentő élességgel, világosan látja Isten kezét. Amikor nem csupán összeáll a kép, hogy mi miért történt pont úgy, pont akkor, ahogy és amikor történt (bár ez már önmagában is megindító), hanem az is teljesen egyértelművé válik, hogy mit kíván Isten tőlünk, mit kell tennünk ezután, és merre kell indulnunk. Szóval, amikor nem csak a kezet látjuk, de még a szegek helyét is tapinthatjuk benne.
Az elmúlt időszak szomorú felfedezése, hogy ez különleges kegyelem. Különleges alatt értendő, hogy nem ez az alapállapot, és bármilyen sokáig is tart, itt a földön ez a látás nem sajátunk. Istennek, akinek hatalma van gyermeket adni, vagy gyermeket nem adni, hatalma van engedni látni, vagy nem engedni látni is. Bizony, semmi köze ahhoz, hogy mi mennyire gondoljuk magunkat nagyon bűnösnek, vagy "hát azért most nem annyira bűnösnek". Igen, egyedül a Jóisten nyithatja meg a szemünket. (Szóval kicsit több alázatot, kedves blogger.)
Ebből következik, hogy vannak pontok, időszakok, amikor mindez elveszik. Nem látjuk, hol vagyunk, mi történik velünk, és nem egyértelmű, hogy mit kell tennünk. Az érzés, ami eddig vezetett, látszólag köddé válik, valójában csak elrejtőzik a ködben.
Még mielőtt túlságosan elkezdenénk bízni a saját szemünkben. Vagy, még mielőtt túlságosan megszoknánk, hogy a saját szemünkkel lássuk magunkat.
A látás, mindebből úgy tűnik, hogy nem egy van-nincs kapcsolóval változtatható dolog. Lehet mind mélyebben és mélyebben látni, egyre kevésbé emberi, és egyre jobban isteni módon. (És majd végül, ahogy Szent Pál emlékeztet, színről színre.)
Erre a látásra viszont meg kell érnünk, növekedni kell a hitünkben, és kitartani. Így a hitünkkel együtt fejlődik, erősödik a "lelki szemünk" is.
Isten, akinek hatalmában áll nem engedni látni, valójában kegyelemből adja ezt is.
