Hosszú lesz, de elmesélem.
Szóval június 5-én reggel bepakoltunk az autóba - babakocsit, ruhákat, a fél házat - és elindultunk. Először persze a közeli kórházba, ahol egy hete kaptunk időpontot, soron kívül, hogy a műtétre meglegyen a kardiológiai vizsgálat, és az igazolás, hogy Peti műthető. Az ultrahangra persze már várni kellett, amit a vége felé egyre rosszabbul viseltek - de aztán beültünk az autóba, és végre aludhattak egyet, amíg megérkeztünk a Szüleimhez. Némi értetlenkedés után kipakoltunk, megebédeltünk, és kis szabadidő után ismét kocsiba ültünk, hogy Ádáméknál aludhassunk, a másnapi vizsgálatok korai időpontja miatt.
Pizzát vacsoráztunk, és a gyerekek láthatóan nagyon örültek az itteni társaságnak. Másnap hétre pedig már a kórházban voltunk, hogy egy hosszú, és fárasztó körnek vágjunk neki.
Pszichológus. (Képzeljétek, itt van külön pszichológus, hogy felkészítse a műtétre a gyerekeket, vagy hogy segítsen a baleseti trauma feldolgozásában. Elég nagy segítséget jelentett.) Gégészet, aneszteziológia, gyermekorvosi vizsgálat. A vérvételt meglepetésünkre megúszta - amit akkor és ott igazából nem bántam.
Aztán haza a szüleimhez, az autóban alvás.
Valahogy az volt az érzésem, hogy hiába meséltem, játszottunk, magyaráztam, Petinek valójában sejtelme sem volt, hogy mi is fog történni vele. Amivel nem számoltam, hogy igazából nekem se.
Csak fogtam vasárnap este a gyereket, elköszöntem Annától, beültünk az autóba, és mentünk. És csináltuk. Mivel tudtam, hogy másnap reggel hattól nem ihat, éjjel kétóránként itattam, figyeltem, és persze küzdöttem azzal a szorító érzéssel a gyomromban. Aztán mégis hamar reggel lett. Fürdetés, peluscsere, gyógyszerezés (az ilyen kicsik egyfajta kábítószert kapnak, hogy gördülékenyebben menjen a műtőbe érkezés és az altatás). Mikor jöttek érte, enyhén sötétedni kezdett - mert nem csak ő, de én sem reggeliztem. Gyorsan kitöltöttek nekem egy fél pohár kakaót, felhajtottam, és már mentünk is. Negyven perc.
Mikor betolták a műtőbe, én felszaladtam reggelizni - tudván, hogy a fél pohár kakaó nem sokáig lesz elég nekem és a Pocaknak. Aztán persze szaladtam vissza, mert negyven perc nem sok idő, és rögtön ott akartam lenni, ahogy kitolják.
Vártam.
Letelt a negyven perc, az ötven, sőt, a hatvan is.
Nemsokára a műtős ember jött, aki levitte Petit. Udvariasan megkérdeztem, hogy ugyan meddig még. Az ember belepillantott a papírjába, és mondta, hogy nála százhúsz percre van beírva, de ne ijedjek meg, a kézműtétekkel általában tovább szoktak piszmogni.
Megnyugodtam, megköszöntem, vártam.
Az ülés, az állás, a járkálás is egyre kényelmetlenebb volt.
Aztán három óra múlva kilépett az ajtón az aneszteziológus, és bemehettem az előtérbe. Peti még aludt. Törékenynek és elesettnek látszott, én pedig egész egyszerűen csak örültem, hogy visszakaptam.
A gyerekosztályról jöttek érte az ápolók, akik még elvitték röntgenre. Ide nem mehettem be a Pocak miatt, de szerencsére nagyon gyorsak voltak.
Fel, az osztályra. Várakozás - hogy felébredjen. A pszichológus ugrásra készen fülelt az őrzővel szemben, a pultnál. Az orvos jött, címszavakban elmondta, hogy mit is csinált: a könyökhajlatból vett ki bőrt, hogy a szétválasztott területet befedje, és a már kificamodott gyűrűsujjat dróttal rögzítette. Szóval sikerült.
Nekem már csak várnom kellett. Várni, míg fölébred, míg magához tér, míg ehet, míg jobban lesz. Csak várni.
Mikor felébredt, először kérte, hogy altassam vissza. A második ébredésnél lehetett itatni, aztán egy óra múlva etetni is. Örültem, hogy megúsztuk sírás nélkül.
Estére már a vacsorából is mertem neki adni, és igen hamar elaltattam, mert nagyon álmos volt.
Fél óra múlva ébredt, és sírva kereste Annát. Nem úsztuk meg.
Éjjelre a hasam is elkezdett keményedni, de annyiszor kellett visszaaltatni Petit, hogy nem tudtam mérni az időket. De nem, most nem lehet bajom, össze kell szednem magamat. A baba még koraszülött lenne, és Petinek most óriási szüksége van rám. Teljes műszakban. Szerencsére sikerült jobban lennem.
Másnap már kicsit könnyebb volt: nappal pihentünk, játszottunk. Jött hozzánk Timi, és gofrit hozott. ( Petinek még a befekvés előtt ez volt a kívánsága, de az összes boltból egyszerre fogyott el.) Délután sikerült ennie is belőle - így megúszva az infúziót. Kicsit később egy óvodás kisasszony érkezett. Mivel őt baleset érte, nem voltak felkészülve a kórházi tartózkodásra, és estére még nem kaptak vacsorát sem. A kislány is a gofriból vacsorázott. (Szuper vagy, Timi.)
Telefonáltunk Annának, aki Apával éppen innivalót vett Petinek a boltban, hogy holnap behozhassa a kórházba. A "holnap" már belátható távolság volt nekik, ezen az estén így könnyebb volt megnyugtatni őket.
Harmadnapra kötéscsere.
A bőr szerencsére megtapadt, mehettünk. Riasztottam az otthoniakat, hogy indulás, én pedig összepakoltam, és vártunk.
Végre belépett az ajtón Édesapám, akit Peti olyan örömmel üdvözölt, mint még soha. Futás az autóba, menekülés haza. Anna végig a kezemet fogta, és nem volt hajlandó elengedni. Másnap a játszótéren fél percenként ellenőrizte, hogy a bátyja megvan- e még.
Néhány nappal később oldódott csak kicsit, mikor rám nézett ebéd közben nagy, komoly szemekkel:
- Anya, máskor ne tűnj el.
