2018. május 16., szerda

Így neveltek ti... 2. - A legfőbb kérdés

Előző bejegyzésemben utaltam rá, hogy jelen írás - eredeti célja szerint - egy gyakorlatiasabb, eszközöket számba vevő írás szeretett volna lenni. Mentegetőzés helyett felhívom a figyelmeteket erre az írásra, és akkor már úgy általában, az egész blogra.
És egy pillanatra én is megállok, mielőtt szem elől tévesztem a célt - mármint a gyermeknevelésben.
Mert mi is kell, hogy legyen a legfontosabb nekünk, katolikus szülőknek, ha nem az, hogy az üdvösségre segítsük gyermekeinket?
Minden más - hogy határozottak legyenek, vagy csendesek, hogy odaadják-e a játékukat a játszón a másik gyereknek - csak eszközök. Eszközök arra, hogy megtalálják, hogyan is akarja őket magához vonni a Jóisten, mit akar rajtuk keresztül cselekedni a világban, és hogyan lássák meg és fogadják el azt a hatalmas szeretetet, ami életre hívta őket.
A fent linkelt írás kicsit visszavezetett két nagyon fontos gondolathoz. Az egyik a szabad akarat kérdése. Bármit is szeretnénk - még ha a lehető és valóságos legjobbat, az üdvösséget is - nem erőszakolhatjuk rá másra. A saját gyermekeinkre sem. Gondoljunk csak bele, hogy még a Jóisten sem üdvözít senkit akarata ellenére. Pedig ő sokkal, sokkal jobban szereti a gyermekeinket még nálunk is.
A másik - hogy végre az eszközökről is szó essék - az imádság fontossága. A saját bőrömön tapasztalom, hogy bármiféle munkához a legjobban az imádság ad erőt, és hogy ha az Istennek felajánlva imádsággá válik bármi munkám (mosogatás, főzés, blogbejegyzés - akármi), akkor mennyivel hatékonyabb (főleg a fent tárgyalt cél tekintetében), mennyivel édesebb, mennyivel értelmesebb. A gyermeknevelés is munka. Minden egyes pelenkacseréjével, altatással, közös beszélgetéssel együtt, és egész folyamatában is. Imádkozva könnyebb.
És imádkozzunk értük is, hogy amit tökéletlen és gyarló emberi eszközeinkkel nem tudunk elérni, azt a Jóisten tegye teljessé és tökéletessé bennük.
És imádkozzunk velük is, különösen, amíg kicsik, hogy természetes és követendő példa legyen számukra. (A kamaszokkal még szülői tapasztalatom nincs, de sokszor nekik több szükségük van arra, hogy elvonulva, egyedül tudjanak Istennel találkozni. Kamaszkoromban velem már inkább csak a templomban lehetett együtt imádkozni, de egy-egy asztalon felejtett, vagy ajánlott keresztény könyv, vagy "elcsendesedős" lelkigyakorlat lehetősége nagy segítség volt.)
De imádságunkban, nevelésünkben és saját viselkedésünkben is ügyeljünk rá, hogy a fő cél lebegjen a szemünk előtt. Nem "tökéletes" embereket kell nevelnünk (hiszen Isten tökéletes embereket teremtett, ráadásul, mivel megkapták a keresztség szentségét, gyakorlatilag nem tudnak bűnt elkövetni, míg a tudatuk el nem éri azt a fejlettségi szintet), hanem, a mennybe kell jutnunk, mindannyiunknak, házunk népével együtt.

2018. május 3., csütörtök

Így neveltek ti... 1. - gondolatok a nevelésről

Viszonylag régóta motoszkál a fejemben a gondolat, hogy elmeséljem, hogyan is nevelem a gyermekeimet, és miért nevelem őket úgy, ahogy nevelem. 
Sok elmélettel és gyakorlattal találkozom, és sok kérdés merül fel bennem ezekkel kapcsolatban. Mindazonáltal, fontosnak tartom leszögezni, hogy nem tisztem bárki nevelési gyakorlatát, azaz, a hétköznapi életét kritizálni. Már csak azért is, mert tudom, milyen nehéz. 
Ahogy egyre többet beszélgetek itt, a faluban az idősekkel, és persze, ahogyan egyre több tapasztalatom lesz a saját gyermekeimmel, kezd kialakulni bennem egy kép arról, hogy milyen lenne az ideális rendszer, az ideális környezet - most éppen gyereknevelés szempontjából. Mondanom sem kell, nem az, ami most van - akár velem, akár általánosan. 
Sok olyan véleményt hallottam (és főleg olvastam), hogy a "régiek"  hagyták a gyereket sírni, hogy keménykötésű nagyanyáink és dédnagyanyáink nem a gyermekeik érzelmeivel törődtek, hanem ellátták a háztartást, hogy mennyivel szigorúbbak voltak, és mennyivel kevesebb időt szántak a gyermekeikre. Az itteni asszonyokkal való beszélgetésből viszont más derül ki. A régiek számára ugyanis a család egy sokkal tágabb, de sokkal szorosabb viszonyulást jelentett: egy igazi közösséget, akik együtt - vagy legalábbis egymáshoz közel - éltek, segítették egymást a mindennapi feladatokban, a munkában, és együtt ünnepeltek. Egy kisgyermekre előfordult, hogy két-három gondoskodó asszony is jutott, akik vigyáztak rá, ha az édesanya éppen kihímezte a keresztelős ingecskét, kimosta a ruhákat, vagy egész egyszerűen csak nagyon kimerült. (És ne feledjük, ez nagyon, nagyon nem ugyanaz, mint amikor a bölcsődében a baba az édesanyától távol, és idegen kezekben van.) Ebből a rendszerből nekem jelenleg a férjem 87 éves nagymamája jut - szóval a hozzáállást látom és érzem, de szegény asszony messze nem tud annyit segítséget adni, mint amennyit szívéből szeretne. Azonban így is nagyon hálás vagyok, hogy a (sokszor a túlélésemet jelentő!) apró segítségeken felül a gyermekeim még ismerhetik őt, olyan mondókákat és énekeket hallhattak, amiket nélküle soha, megtapasztalhatták azt a fajta családi kötődést, ami az ő generációjának még teljesen természetes volt. Most képzeljétek el, milyen lehetett régen kisgyerekes édesanyának lenni egy olyan világban, ahol a közvetlen környezetedben 2-3 ilyen (csak jobb fizikai kondiban lévő) idősebb asszony élt... 
Így már kicsit, ugye, hihetőbbnek tűnik az is, hogy a ma "kötődő" vagy "kapcsolódó" nevelésnek hívott hozzáállás valójában nem a század találmánya, és megvalósítható volt a sokkal ezelőtti generációkban is.  
Mert hogy hozzám ez áll közel, nem csupán gyakorlati szempontból (azaz, nem csak azért, mert nálunk ez az, ami működik, ami nekünk élhető), de pedagógiai meggyőződésből is. (Annak ellenére, hogy megértem azokat, akik máshogy nevelnek - már csak azért is, mert a fent leírt támogató háttér híján ez nagyon sok helyen teljesen, teljesen kivitelezhetetlen.)
Igyekszem tehát úgy megválasztani a reakcióim módját, a fegyelmezés eszközeit, hogy mindig figyeljem, érzékeljem őket: az érzelmeiket, a véleményüket, az igényeiket és a szükségleteiket. Nagyon sokszor úgy gondolom, hogy félreértik vagy az anya-gyermek kapcsolat kialakításának lényegét, vagy azt, hogy én mit valósítok meg belőle. Van olyan (diszkrécióból pontosabban nem definiált) családtagom, aki szerint elkényeztetem a gyerekeimet, a gyerek dolga az, hogy sírjon és üvöltsön, és hogy tanulja meg idejében (mondjuk élete első fél éve alatt), hogy csak magára számíthat. 
Kulcskérdéshez érkeztünk. 
Mert a nevelési eszközök megválasztásának fő szempontja, hogy mit akarunk elérni. Rövid- és hosszútávon. 
Természetesen kisebb léptékben gondolkozva túlélni szeretnénk, nagyobb léptékben gondolkozva pedig rendes, normális felnőtteket nevelni. Jelen blogger konkrét példájában hívő, boldog és öntudatos katolikusokat. (Más szülőknél a "rendes" jelentheti azt, hogy szorgalmasan dolgozó, valamiféle társadalmi megbecsültséget elérő, megint másoknál, hogy frusztrációtól mentes, igényeit hatékonyan érvényesítő - szóval itt már van némi szórás, de engedtessék meg, hogy a saját szempontjaimról írjak csupán. Mert máséról egyszerűen nem tudok hitelesen.)
Gond akkor van, ha a rövid- és hosszútávú célok, tehát a túlélés és a "normális" felnőtté nevelkedés nem tűnik összeegyeztethetőnek. 
Mindenesetre én arra törekedtem, hogy életük első - legérzékenyebb - időszakában azt az információt adjam át nekik, hogy a világ biztonságos, hogy gondoskodnak róluk, hogy érdemes bízni, érdemes hinni abban, hogy akinek a kezében van a sorsuk, az alapvetően jó. Úgy akartam bánni velük, ahogy velem a Jóisten bánik. (Más kérdés, hogy ezt nem tudjuk száz százalékig megvalósítani - hiszen bűnös emberek vagyunk. De Isten a saját képmására teremtett minket, ezért nagyon törekszem arra, hogy ezt a tükröződést meg tudjam nekik mutatni. Hogy valami fogalmat kialakíthassanak arról, hogy mit jelent embernek lenni. Nem azért, mert több lennék, jobb lennék, szentebb lennék másnál - egyszerűen csak azért, mert nincs más édesanyjuk, akivel most, az első három évben ilyen közel lennének egymáshoz. Nincs más rajtam kívül, aki megmutathatná.) Ehhez képest kell hát minden egyes helyzetben eldöntenem, hogy hogyan reagálok, mit akarok közölni velük - szavakban és azon túl. 
És persze fontos - rövid- és hosszútávon - hogy felfogják, mi az, hogy rossz, mi az, hogy bűn, és mi az, hogy tiltás. Ez nyilván nehéz. Mert kicsik. És mert még nem egy nyelvet beszélünk: sokszor nehéz belőni, hogy amivel én azt akarom közölni, hogy valami rossz, azt ők valójában hogyan fogják érteni. Fegyelmezni tehát kell, de a kérdés ismét az, hogy hogyan. Érdemes arra is gondolni, hogy ebben az életszakaszban nem következtetéseket vonnak le, hanem mintát követnek. Persze, itt már kezdünk áttérni az eszközökhöz, amit egy későbbi bejegyzésben szeretnék részletezni.


2018. április 27., péntek

Nem ezt érdemlem!

...kisgyermekes édesanya vagy, értelmiségi családból. Gyermekkorodtól fogva nagy reményeket fűztek hozzád, biztattak, hogy használd ki a képességeidet, ne pazarold el magad. Te csak mentél előre és előre - kiváló bizonyítványokat szereztél, versenyeztél, tanultál - egyetemre kerültél. Most pedig otthon főzöl, mosol, takarítasz és pelenkázol. Nem ezt érdemelnéd. - mondja egy hang, belül.

...végre visszatértél a Jóistenhez. Megtaláltad életed párját, összeházasodtatok, és végre minden rendben van. Gyermeket vársz. A szülésnél kiderül, hogy baj van: nem biztos, hogy fog tudni valaha is járni, de lehet, hogy még ennél is rosszabb dolgok várnak rá és rátok. Kétségbeesett és ijedt vagy. Nem ezt érdemelnéd. - mondja ott, belül a hang.

...házasságban élsz. Küzdesz nap mint nap - a férjedért, a gyerekeidért. Testiekben és lelkiekben. Főzöl, mosol, takarítasz, az egész napod valaki másról szól, nem rólad. Próbálsz mindenkivel megértő lenni, imádkozol, amennyit csak bírsz - értük, érte, értetek. És mégis rohadt nehéz, és olyan veled, mint egy durcás kisgyerek, és ordít belül a lelked, annyira kimerít a helyzet. És nem ezt érdemelnéd. - súgja a hang, ott bent, az ordítás mögött.

De ki ez a hang? És miért ilyen gyanús? És ha ilyen kedvesen és segítőkészen szól, miért leszel tőle teljesen érthetetlen módon frusztrált és ideges?
...és mielőtt rögtön elkezdenél azon gondolkodni, hogy valóban mit érdemelnél ehelyett, és mit és kéne tenned, hogy "oké" legyél, állj meg egy pillanatra, kérlek.
Mert a legjobb és legsürgősebb az lenne, hogy lecsendesítsd a háborgó lelkedet. Mert háborog, és mondjuk ki, ez a hang gonosz.
Megpróbálom összeszedni, hogy szerintem hogy is van ez.

1. Nem rontottad el. Egyáltalán nem arról van szó, hogy aki boldog, kiegyensúlyozott, "normális" helyzetben él, az jól csinálta, aki meg nem, az szerencsétlen balek, és pszichológiailag alkalmatlan a házasságra/felnőttkorra/életre. Vannak nehéz helyzetek, amiket valamilyen céllal kapunk. Pont ezt a helyzetet pont te kaptad.

2. Mi az, hogy megérdemled? Van valaki, aki megteremtett. Aki úgy döntött, hogy te, itt és most, kapjál egy lehetőséget, és legyél, és gyönyörű legyél. És valaki úgy döntött, hogy ha a bűneid miatt elvesztetted a lehetőséget, akkor is legyen. Akkor is, ha ezért neki meg kell halnia. Hol van itt az egyén érdeme, de komolyan? Hidd el, hogy ha valaki ártatlanul feláldozza az életét érted, akkor az a valaki nem fogja kicsinyes butaságokkal keresztülhúzni az életedet. A nehézségek, amiken keresztül mész, feltehetőleg az üdvösségedet, boldogságodat kell, hogy szolgálják. Azért kaptad őket, hogy általuk még közelebb kerülhess Hozzá. Semmi köze az érdemeidhez.

3. És oké, tudom, hogy most nagyon nehéz. És hogy a most elviselhetetlenül régóta tart. De vannak benne szép dolgok - még ha nem is tudják feledtetni a fájdalmat. De te nem a fájdalmat kaptad, így, magában. Volt, aki igen, aki a kereszten kiáltott kínjában, hogy még Isten is elhagyta. Téged nem hogy nem hagy el, ha fájdalmad van, de egyenesen magához vezet. Még a fájdalmas úton is.

+1: haragudjatok, de ne vétkezzetek.
Jogod van az érzelmeidhez. Kimondhatod (legalább ott, magadban), hogy ez most nagyon rossz. Kimondhatod, ha szenvedsz, ha szomorú vagy, még azt is, ha haragszol. De ne hagyd, hogy a szomorúság, a kétségbeesés, vagy a harag irányítsa a cselekedeteidet. Mondd ki, ismerd fel, ismerd el. És add oda.

2018. április 6., péntek

Az anyák, akik utálnak otthon lenni

Mindenek előtt köszönettel tartozom Gazellának, nem csupán jelen írásomat elindító cikkéért, hanem a személyes segítségért is, ami hozzájárult, hogy most és itt legyen bátorságom és kitartásom ezeket a szavakat leírni.

Vannak anyák, akik utálnak otthon lenni, utálnak a helyükön lenni. Igen, sokan. Igen, sokszor én is.
És szeretnénk érteni, hogy miért, és néha tele vagyunk kétségekkel, hogy egyáltalán valóban a helyünkön vagyunk-e, hogy jól csináljuk-e. Vagy egyszerűen csak elegünk van.
Nem azért, mert buták, rosszindulatúak vagy bénák lennénk, hanem mert rengeteg kísértésnek vagyunk kitéve. A teljesség igénye nélkül, próbálok az elején említett cikk alapján továbbmenni, és megkeresni azokat a lehetséges kísértéseket, amik családanyai hivatásunkban támadhatnak minket.

- a kevélység.
Hogy hangosabbak, magasabbak, fényesebbek lehessünk. "vagyis hogy nekünk derogál alárendelődni a férjünknek, másokat szolgálni, feladni a hobbijaink jó részét és a világ szemében teljesen dicstelen hivatást végezni." - írja Gazella. A kevélység fő ellenszere az alázat. Ha ez áll a boldogtalanságunk mögött, érdemes imáinkban és cselekedeteinkben az alázatot helyezni középpontba. 

- a fösvénység. 
Többet akarunk. Hogy ne kelljen lemondani az anyagiakról, hogy kiszámítható maradjon az életünk, hogy megtarthassuk a testi-lelki kényelmünket. Egyáltalán, hogy legyen vagyonunk, ami fölött mi rendelkezünk - így mi rendelkezhessünk az életünkről is. (Hogy két gyerek, hát az pont elég, hogy legalább négy év legyen köztük, mert hát két kicsivel nehéz, és hasonlók... Hallottunk ilyeneket.) A külső nyomás itt is nagy: hiszen a világ elítéli a saját mércéje szerinti szegénységet, pláne ha nem kiszámítható az életed. De nézd meg a mező liliomait... 

- a bujaság.
Ki kívánna egy háromgyermekes édesanyát? Nem hanyagolhatod el magad! A gyerek, a mosogatás megvár - nem attól leszel nő, ha fényesre sikáltad a csempét, hanem ha minden férfi megfordul utánad az utcán... Ezek a gondolatok is ismerősek? (Ha más nem, a médiából egész biztosan rádborult már.) És a házasság - meglepetés - nagyon sokszor nem hogy nem a szexuális életről szól, de tele van olyan helyzetekkel, amik sokszor nagyon kemény önmegtartóztatást kívánnak. (Babás-kisgyerekes időszak, veszélyeztetett terhesség, bármely fél betegsége, erősen indokolt tcst, stb...) És valljuk be, nehéz. Ha szerencsénk van, még a házasság előtt felhívták erre a figyelmünket, és tudatosan tudtunk erre készülni. Amitől persze nem lesz gyerekjáték. És nem mindenkinek van szerencséje. 

- az irigység.
Bizony, a mai világban nagyon, nagyon sok ellenpéldát fogunk látni a családanyai hivatásunkkal szemben. Valamennyi delikvens gazdagnak, sikeresnek, hihetetlenül szabadnak, és mindennek tetejébe boldognak fog tűnni. Sokkal boldogabbnak, mint amilyennek mi érezzük magunkat egy átvirrasztott fogzós éjszaka után a reggeli maradványait mosogatva. Nehéz.
A baj ott kezdődik, mikor már egy-egy "szerencsés" nőtársunkat meglátva rögtön nyílik a bicska a zsebünkben, és minimum le akarjuk pipálni, hátha akkor ő fogja rosszabbul érezni magát... Ismerjük fel, ha ebbe a csapdába készülünk beleesni.
Legtöbbször olyan dolgokra irigykedünk, amik vagy fölöslegesek az üdvösségünk szempontjából, vagy (legalább számunkra) egyenesen akadályoznának benne. Ilyenkor én abba igyekszem kapaszkodni, hogy azok a körülmények, azok a nehézségek, amelyeket én kaptam, eszközök a Jóisten kezében, hogy magához segítsen.

- a torkosság.
Itt most nem egészen pontosan csak a kulináris élvezetekre gondolok, hanem tágabb értelemben, az egész fizikai kényelmünkre. Mikor egész egyszerűen nem akarunk lemondani arról a kis pluszról, ami nekünk nélkülözhető lenne, másnak pedig szükséges. A nagyböjti (és egyéb böjti) időszak(ok) remek alkalmak arra, hogy ezeket mérlegeljük, és megtanuljuk kordában tartani. 

- harag
Mert mindig van felelős. Valaki, akit ott belül, magadban számon kérhetsz azért, hogy neked most rossz, nehéz, kényelmetlen - egy percig, két napig, három évig - és erre a valakire ráengedheted az indulataidat. Ez a valaki akár lehetsz te is - itt most nem a személy a lényeg. Elborít a köd, te pedig a gomolygó szálakat addig simogatod, míg egy kis pofás szörnyecskévé össze nem állnak, akkor pedig a szörnyecskét szépen elteszed a szívedbe, és ott őrzöd, dédelgeted, nevelgeted. Így hosszú távon és mélyen tele leszel rossz érzésekkel magaddal vagy szeretteiddel szemben, és garantáltan nem fogod magad jól érezni a bőrödben, és a helyzetedben.
Mindenki szokott haragudni, azt hiszem. De ahogy a biblia tanácsolja, ne menjen le a nap a haragoddal. Ne ápolgasd magadban. Kérlek. 

- a jóra való restség
...és árnyalatai a "csakmégötperc" nevű reggeli játéktól egészen odáig, mikor már ideológiákat gyártunk saját tétlenségünk mögé.  ("Neki is meg kell tanulnia, hogy nem lesz mindig, aki segítsen." "Nem nekem kéne ezt csinálni az egész napos gürizés után." - stb.) Előszele az az érzet, amit nagyböjti himnuszunk "lelki zsibbadásként" említ. Legyünk résen, ha szükséges, vegyünk erőt magunkon, és cselekedjünk. Majd nézzünk vissza az elvégzett munkára - a megtett jóra - és élvezzük azt a kis melegséget ott, belül. :) 

Természetesen a fenti felsorolás most speciális csoportosítás következménye, így nem teljes. A kishitűség, a kétségbeesés, a gyávaság, az oktalanság éppen így lehetnek "lelki immunrendszerünk" gyenge pontjai, sok-sok más alkati tényezővel együtt. Helyes önismerettel és állandó imádsággal érdemes felfegyverkeznünk. 

2018. március 7., szerda

Hogyan kaptam időpontot magzati echokardiográfiára?

...miután megtaláltam a számomra elfogadható nőgyógyászt (oké, nem kiabálom el, de egyelőre úgy tűnik), bejelentkeztem és megjelentem a kötelező vizsgálatokon. Időnként megjelenek a védőnőnél és megméri a súlyomat és a vérnyomásomat, túl vagyok az első vérvételen, és fent nevezett orvos megnézte ultrahangon a babót.
Ahogy a vizsgálóasztalon feküdtem, ismét előkerült Petikém problémája, és az ultrahangos asszisztensek részvételével rögtönzött kupaktanácsot tartottunk a továbbiakról - már ami a babót érinti.
Annak ellenére, hogy Peti véréből végül nem tudtak genetikai eltérést kimutatni, a nulladik vizsgálaton a terhesgondozást végző orvos adott egy beutalót és egy útiköltséges papírt a genetikai vizsgálatra. Mivel Pestre kellett felutazni, dilemmában voltam (hova teszem addig az ikreket? mennyit kell várni? Mi van, ha tényleg van valami?). A kupaktanácson végül úgy döntöttünk, hogy elmegyek, és a vetélési kockázattal nem járó vizsgálatokat (ultrahang, vérvétel) engedem - a többit pedig visszautasítom.
A genetikai vizsgálat igen sok várakozásba került, de végül megnyugtató eredményt adott. Az ultrahangos orvos szinte miliméterről miliméterre átvizsgálta a babát, és mindent rendben talált. Más vizsgálatot ott és akkor nem tartottak szükségesnek, de Peti kardiológiai problémájára tekintettel elküldtek magzati echokardiográfiára, amit viszont abban a magzati korban még nem lehetett elvégezni. (18-20. hét között javasolják) Kaptam hát egy beutalót, és egy másik papíron két kórház elérhetőségét, ahol az említett vizsgálatot elvégzik.
Én pedig fogtam a telefonomat, és hívtam az egyik kórházat. Majd a másikat. Majd megint az egyiket. Utolérni persze nem sikerült senkit.
Közben a férjemnek (részben szintén kardiológiai) problémái akadtak, és már ott tartottunk, hogy Peti vizsgálataival együtt sikerült csupán az orvosi időpontokból ütközéseket létrehoznunk. Én pedig úgy gondoltam, várok egy-két hetet (hiszen úgyis megtartom, nem köt annyira a huszadik hét határideje), és ha kicsit nyugodtabb lesz az életünk, megint megpróbálom.
Így lett.
Az első intézetet sikerült végül hamarabb utolérni. Egy fiatal nő vette fel a telefont, és miután az első kérdésére válaszul megtudta, hogy már húsz hetes várandós vagyok, ingerülten közölte, hogy nem fognak megvizsgálni. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy mindenképpen megtartom a gyermekemet, de azt hiszem, nem sok sikerrel. Egyre csak azt hajtogatta, hogy már nincs időpont.
- Mégis hogyhogy nincs? Akkor mikorra van?
- Hát áprilisra.
- Rendben, akkor legyen szíves mondani egy áprilisi időpontot.
A nő itt egy pillanat türelmet kért, egy percre eltűnt, majd még ingerültebben vette fel a kagylót. Hogy itt ez nem így működik, hogy ha találnak valamit, akkor az ő felelőssége (mármint, hogy már nincs jogi lehetőségem megölni), és őt, az asszisztenst fogják elővenni a bíróságon, mert miért adott időpontot. Miután kitombolta magát, még hozzátette, hogy két nap múlva hívjam fel, hátha valahol még van üresedés, persze, ne reménykedjek azért.
A következő napon a második helyet hívogattam - de sikertelenül. Második nap vettem csak észre, hogy a genetikain kapott lapon van egy másik telefonszám is ennek a kórháznak az adatai között. Tárcsáztam.
Középkorú nő szólt bele.
Miután bemutatkoztam, kérdezte, hogy honnan tudom ezt a telefonszámot, hiszen ez belsős szám, időpontegyeztetésre a másikat szokták használni. A klinikán kapott lapon volt - mondtam neki.
- És hány hetesnek tetszik lenni? - kérdezte. Nagy levegő.
- Húsz hét egy nap - feleltem.
- Jajajj... Tudja, egy kicsit el van késve... - sóhajtott a hölgy.
- Tudom - feleltem, és dióhéjban összefoglaltam neki a késedelem okait, majd a végén hozzátettem: - De mivel mindenképpen megtartjuk, nem siettem annyira...
- Rendben, de azért javaslom a vizsgálatot, hogy ha kiderül valami, még idejében fel tudjanak készülni.
Ebben maradtunk. És egy "kis" szerencsével kaptam is időpontot, a következő hétre.
Némi logisztikai bravúrral el is jutottam a vizsgálatra, és így az első intézménybe jelen várandósságom során, ahol SENKI nem helyezte kilátásba az abortuszt.
Megvizsgálták a babót, beszélgettünk közben Petiről, és arról, hogy hol fogok a környéken gyermekkardiológust találni, ha van valami (mert Petié értesüléseim szerint nyugdíjba szándékozik menni).
A babónál végül egy aprócska eltérést találtak - ami a szülésig még rendeződhet is, de akkor se lesz súlyos a helyzet, ha nem. Mindenesetre a szülés utánra kardiológiai vizsgálatot és gondos megfigyelést javasoltak az első néhány napban.
Hát, azt hiszem, valami ilyesmit vártam az orvosoktól, még az első sokk előtt.

(Ugyanakkor, sok gondolat járt a fejemben hazafelé az első helyről, és a telefonos asszisztensről. Felelősségre, bíróságra hivatkozott, és igen súlyosnak próbálta látni a helyzetünket, hiszen "van már probléma" az egyik gyereknél. Ha tényleg súlyos lett volna a probléma - amiben a részletes genetikai ultrahang negatív lelete után azért erősen bíztam, hogy nem az - akkor mi történt volna? És mi történik, ha egy másik húsz hetes kismama az enyémnél jóval súlyosabb állapotú magzattal a méhében jelentkezik? Mi van, ha egy beteg magzatot a szülés előtti felismerés menthet meg: a szülés módjának megfelelő megválasztásával, egy nagyon jó PIC-es kórház választásával, vagy bármi más előkészülettel? Nekünk - azt hiszem - csak az életminőségünket befolyásolja, hogy jó előre tudunk készülni és gondoskodni, de mi van, ha egy kisbabának minden szülői jószándék ellenére ezen az időpontot múlik az élete? Azért ki lesz a felelős? Nem fél ez a hölgy, hogy egy, a földieknél sokkal keményebb bíróság előtt kell majd a felelősségével elszámolnia?...)

...mindenesetre, mi jól vagyunk.









2017. december 28., csütörtök

Születés

...mert karácsony volt. Itt egy kicsit fejenállós - körülbelül úgy nézett ki, mintha három rajzfilm és egy cirkuszi társulat szabadult volna rá a házra, egyszerre. Volt FA, csillogó szemek, meghitt vacsora (folyamatosan dumáló gyerekekkel :D ), és egy csomó ajándék, ami többszöri határozott kérésem ellenére mind világít, sípol, csörög, zörög, beatboxol, és diszkózenét játszik.
Szóval minden bájos disszonanciájával együtt azért meg kell állapítanom, hogy volt karácsony.
Adventben gyermeket várni valami egészen különös érzés. Persze, hozzáteszik a magukét a hormonok is, de maga a tudat, hogy te is valami nagyszerű és csodálatos dologra várhatsz - ami ráadásul téged is közelebb visz Istenhez - szerintem már egy olyan alapot ad, amihez kevés hozzátennivaló van.
És persze nehéz. A két kicsivel, aki még nem érti, és még óriási szüksége van rám. A bizonytalansággal, hogy mi lesz három hónap múlva, mi lesz hat hónap múlva, mi lesz, ha megszületik, hogy tudunk költözni, és hogyan fogjuk megoldani Petike fejlesztéseit, vagy mikor akarják műteni a kezét. De most már ezekkel tényleg nem tudok mást csinálni, mint nyitott szemmel figyelve bízni, hinni a Jóistenben, és lesni, hogy mikor és milyen formában dobálja a mentőöveket.
Az érzelmi oldala már megvan. Furcsa módon pont az egészségügyi dolgozók kritikán aluli hozzáállása keltette fel bennem először a dacot, majd a nyugalmat, hogy minden rendben van, hogy mégis jó úton vagyok.
...
Szóval miután már eleget őrlődtem a TCST-vel kapcsolatos aggályaim miatt (és kockáztattunk egyet, tudván, hogy nem "szabályos", amit csinálunk, de hogy azért relatíve kevés esélyt adunk egy új élet keletkezésének), egyszer csak kezdtem magamat furcsán érezni. Elég furcsán. Ételek, szagok, általános közérzet... De igazán csak akkor vettem észre magamat, amikor álltam a gyerekszoba közepén egy papírcsíkkal a kezemben, és már Anna kezdte el mondogatni, hogy "Anya, o-ó!".
Estére a férjem megérkezett egy doboz terhesvitaminnal, és kerestünk egy kórházat, ami elérhető közelségben van, és viszonylag jók lesznek ott a túlélési esélyeim.
Aztán odaértem a kórházba is, végre sorra kerültem a nőgyógyászati rendelésen, és bementem.
- Mik a tünetek? - kérdezi az orvos.
- Vérzéskimaradás, és egy pozitív terhességi teszt. - mondom én.
- És szülni akar? 
- Igen - felelem, egyelőre még nem is realizálva a kérdést. Amíg ezen gondolkodom, addig megvizsgál, kikérdez dióhéjban az előzményekről, majd átküld a másik épületben lévő ultrahangra.
Ultrahang. Középkorú nő, félhomály, teljesen üres a folyosó. Bemegyek, odaadom a papírt.
- Aha, terhes. Megszüli?
- Persze! - vágom rá, talán kicsit ingerülten, mert a nő rögtön magyarázkodni kezd, hogy ne lepődjek meg a kérdésen, mert a felének természetes, a fele meg abortuszra jön. Legközelebb itt kezdjek, az ultrahangon, mert akkor már néznek szívműködést, és utána megkapom a kiskönyvem.
Legközelebb már a recepción kezdődik a "megtartja?"-kör. Próbálok semleges és naiv igennel felelni. Az üvegablak mögött ülő hölgy láthatóan megkönnyebbül a válasz hallatán. Legalább ennyi.
Aztán persze küldenek genetikai tanácsadásra - és próbálnak sürgetni, hogy még a tizenkettedik hét előtt csináljam meg. Mondom, hogy nem oszt, nem szoroz, hogy mikor, mert mindenképpen szeretném kihordani. Elfogadják, de láthatóan nem tudnak mit kezdeni a válaszommal.
Egy héttel később az osztályvezető főorvos magánrendelésén nyugszom meg, mikor ugyanezt mondom, ő pedig szinte sértődötten feleli, hogy hát ez neki is így egyértelmű.
Nála szeretnék szülni.

Hát, így vagyunk most.


2017. december 9., szombat

A TCST ötven árnyalata

...engem is utolért a blogot vezető katolikus feleségek végzete, és lám, nekilátok a TCST-ről írni. Elnézést kérek. :D

A természetes családtervezés módszerét egyaránt használják a fogamzás elkerülésére és elősegítésére is. Jelen írásomban én a fogamzás elkerülése céljából alkalmazott tcst-vel szeretnék foglalkozni. Mivel egész hosszú sor áll előttem, szeretnék elöljáróban mutatni néhány írást a témában, időt és helyet spórolva szegény fejemnek.

1. A katekizmusban érdemes megnézni a házassággal, a szexualitással és az élet továbbadásával kapcsolatosan írottakat.

2. A Pro Christo blognak több nagyszerű cikke van a témában, a legvelősebb talán ez. 

3. A Katolikus Válasz ilyen témájú írásai közül pedig ezt mutatnám meg.

+1: Ez ugyan nem katolikus oldal, de szeretettel küldöm mindazoknak, akik a TCST helyett a nem abortív fogamzásgátlás mellett érvelnek,  a TCST alacsony hatékonyságával. Íme.  (Bocsi a spoilerért, de felhívnám a figyelmet rá, hogy a cikk végén szereplő táblázatban pl. a gumióvszer felhasználói hibaszázaléka magasabb a TCST-nél...)

Szóval, kedves Olvasó, ha mindezen végigrágtad magad (engedd meg, hogy gratuláljak!), szeretnék még mesélni egy kicsit.
Sokszor hallok és olvasok olyanokat, hogy a katolikus egyháznak engednie kéne, haladni a korral, vagy legalábbis tekintettel lenni szegény házaspárokra, akiknek bizony komoly okuk van elkerülni a gyermekáldást. Igen mérges leszek, amikor ezt láthatóan olyanok mondják, akik nincsenek tisztában  a módszer hatékonyságával, esetleg magával a módszerrel sem. ("XY is teherbe esett, pedig ő is TCST-zett!") Túl azon, hogy egy kis utánajárással könnyen ellenőrizhető az ilyen érvek igazságtartalma, (nem beszélve arról, hogy fogalmunk sincs, hogy az illető mit ért TCST alatt!) számomra egy felborult értékrendről árulkodik ez a fajta érvelés. Gondoljuk csak végig.
Az Egyház amikor fogamzásszabályozásról ad útmutatást, nem az a cél, hogy a lehető leghatékonyabban mentesítse a házaspárt a gyermekáldás alól. (Lásd a katekizmusban a házasság új életre való nyitottságáról szóló részt, többek között.) Ez persze nem zárja ki, hogy egy (a szabályok pontos betartása esetén!) valóban nagyon hatékony módszer legyen a TCST, de nem ez a szempont. Amikor az Egyház a fogamzásszabályozásról értekezik, ugyanaz a célja, mint amikor a szegényekkel való bánásmódról vagy a böjti fegyelemről ad részletes tanítást: hogy tagjai az üdvösségre jussanak. Ennyi.
A fenti cikkekből látható, hogy a fogamzásgátlás és fogamzásszabályozás egy igen komoly kérdés a katolikusok között. (A "másik" oldalt szándékosan nem linkeltem, de megnyugtatásul közlöm, hogy vannak cikkek a témában, melyek a nem abortív fogamzásgátlás engedélyezését szorgalmazzák.) Azt látom azonban, hogy viszonylag kevés írás foglalkozik a katolikusoknak azon (feltehetően elég kicsi) hányadával, ahol a TCST melletti döntés komoly vívódás eredménye. (Mármint, a "szabad" házasélet és a TCST közötti döntésé.) Bevallom, közéjük tartozom. Annak ellenére, hogy a császármetszés miatt orvosi okai is vannak a következő gyermek "késleltetésének", hogy ikrekről gondoskodni emberfeletti feladat, és hogy Peti egészségi állapota és műtétjeinek mikéntje nem tisztázott, annak ellenére borzasztóan sokat gyötörtem magam, hogy vajon megtettem-e minden megtehetőt, vagy csak túl kényelmes vagyok, és a könnyebb utat választom. És persze jó ideje borzasztóan vágyom arra, hogy egy következő kis életet hordozhassak a szívem alatt. (Szigorúan hányás, émelygés, szédülés és nyolcvanas hemoglobin nélkül. :D) És a legkomolyabb aggodalmam pont az volt, hogy a tüneti-hőmérőzéses módszer túl hatékony. Attól féltem, hogy nem hagyunk elég teret Istennek, hogy belépjen újra az életünkbe, ha szeretne. Valahogy ki akartam fejezni, hogy Uram, én azért így képzeltem el, de ha Te máshogy, akkor követlek. És nem tudom, tényleg nem tudom, hogy hogyan kell ezt helyesen és jól csinálni. És nem találok útmutatást, megalapozott véleményt, jól felépített érvelést - akármit - ami erre a kérdésre megnyugtató választ adna.
Látjuk, hogy azért ez a TCST-ügy még tovább boncolgatható, még részletesebb és mélyebb, mint elsőre gondolnánk. Ezért keserít el még az átlagnál is jobban, amikor még mindig a gumióvszer melletti kardoskodásokat olvasom. Nem, nem megoldás. (Támpontnak az itt kifejtettek.)
És persze, valamennyien ismerünk olyan házaspárokat és családokat, ahogy komoly megpróbáltatást és kényelmetlenséget jelentett egy-egy (esetleg több) újabb gyermek. Ismerünk olyan házaspárokat, akiknek már bizonyos szinten a testi épsége bánja a bőséges gyermekáldást. Vagy nehéz körülmények között élnek, vagy egész egyszerűen csak túlterheltek, és nagyon-nagyon küzdenek ezzel a kereszttel. Úgy gondolom, fontos szem előtt tartanunk, hogy bármilyen nehéz sorsokat is látunk, ez nem lehet érv az Egyház tanításának megváltoztatása mellett. Ezek a katolikus családok nem azért szenvednek, mert az Egyház - maradiságból, érzéketlenségből vagy puszta hobbiból - elviselhetetlen terheket rakna rájuk. A terheket a Jóisten adja (és sohasem elviselhetetlenek, még ha sokszor a határán is járnak), ezek a családok pedig - helyesen! - a javasolt, nehezebb utat választották. (Saját kényelmük, életminőségük vagy akár testi épségük elé egy még nagyobb jót helyezve - az üdvösséget.)
Ha ilyen családokat látván a szemlélő a fogamzásgátlást kezdi szorgalmazni, az nem nyújt érdemi megoldást. Különösen, hogy ez például ezen családok helyzetén sem segít.
De segít, ha bekopogtatsz hozzájuk egy tálca süteménnyel. Segít, ha vigyázol egy órát (vagy akár csak felet) a gyerekekre. Segít, ha a nagyobb gyerekeket hazafuvarozod különóráról. (És a sor folytatható, az olvasó fantáziájára bízva.)
Szóval van alternatíva...