2017. december 28., csütörtök

Születés

...mert karácsony volt. Itt egy kicsit fejenállós - körülbelül úgy nézett ki, mintha három rajzfilm és egy cirkuszi társulat szabadult volna rá a házra, egyszerre. Volt FA, csillogó szemek, meghitt vacsora (folyamatosan dumáló gyerekekkel :D ), és egy csomó ajándék, ami többszöri határozott kérésem ellenére mind világít, sípol, csörög, zörög, beatboxol, és diszkózenét játszik.
Szóval minden bájos disszonanciájával együtt azért meg kell állapítanom, hogy volt karácsony.
Adventben gyermeket várni valami egészen különös érzés. Persze, hozzáteszik a magukét a hormonok is, de maga a tudat, hogy te is valami nagyszerű és csodálatos dologra várhatsz - ami ráadásul téged is közelebb visz Istenhez - szerintem már egy olyan alapot ad, amihez kevés hozzátennivaló van.
És persze nehéz. A két kicsivel, aki még nem érti, és még óriási szüksége van rám. A bizonytalansággal, hogy mi lesz három hónap múlva, mi lesz hat hónap múlva, mi lesz, ha megszületik, hogy tudunk költözni, és hogyan fogjuk megoldani Petike fejlesztéseit, vagy mikor akarják műteni a kezét. De most már ezekkel tényleg nem tudok mást csinálni, mint nyitott szemmel figyelve bízni, hinni a Jóistenben, és lesni, hogy mikor és milyen formában dobálja a mentőöveket.
Az érzelmi oldala már megvan. Furcsa módon pont az egészségügyi dolgozók kritikán aluli hozzáállása keltette fel bennem először a dacot, majd a nyugalmat, hogy minden rendben van, hogy mégis jó úton vagyok.
...
Szóval miután már eleget őrlődtem a TCST-vel kapcsolatos aggályaim miatt (és kockáztattunk egyet, tudván, hogy nem "szabályos", amit csinálunk, de hogy azért relatíve kevés esélyt adunk egy új élet keletkezésének), egyszer csak kezdtem magamat furcsán érezni. Elég furcsán. Ételek, szagok, általános közérzet... De igazán csak akkor vettem észre magamat, amikor álltam a gyerekszoba közepén egy papírcsíkkal a kezemben, és már Anna kezdte el mondogatni, hogy "Anya, o-ó!".
Estére a férjem megérkezett egy doboz terhesvitaminnal, és kerestünk egy kórházat, ami elérhető közelségben van, és viszonylag jók lesznek ott a túlélési esélyeim.
Aztán odaértem a kórházba is, végre sorra kerültem a nőgyógyászati rendelésen, és bementem.
- Mik a tünetek? - kérdezi az orvos.
- Vérzéskimaradás, és egy pozitív terhességi teszt. - mondom én.
- És szülni akar? 
- Igen - felelem, egyelőre még nem is realizálva a kérdést. Amíg ezen gondolkodom, addig megvizsgál, kikérdez dióhéjban az előzményekről, majd átküld a másik épületben lévő ultrahangra.
Ultrahang. Középkorú nő, félhomály, teljesen üres a folyosó. Bemegyek, odaadom a papírt.
- Aha, terhes. Megszüli?
- Persze! - vágom rá, talán kicsit ingerülten, mert a nő rögtön magyarázkodni kezd, hogy ne lepődjek meg a kérdésen, mert a felének természetes, a fele meg abortuszra jön. Legközelebb itt kezdjek, az ultrahangon, mert akkor már néznek szívműködést, és utána megkapom a kiskönyvem.
Legközelebb már a recepción kezdődik a "megtartja?"-kör. Próbálok semleges és naiv igennel felelni. Az üvegablak mögött ülő hölgy láthatóan megkönnyebbül a válasz hallatán. Legalább ennyi.
Aztán persze küldenek genetikai tanácsadásra - és próbálnak sürgetni, hogy még a tizenkettedik hét előtt csináljam meg. Mondom, hogy nem oszt, nem szoroz, hogy mikor, mert mindenképpen szeretném kihordani. Elfogadják, de láthatóan nem tudnak mit kezdeni a válaszommal.
Egy héttel később az osztályvezető főorvos magánrendelésén nyugszom meg, mikor ugyanezt mondom, ő pedig szinte sértődötten feleli, hogy hát ez neki is így egyértelmű.
Nála szeretnék szülni.

Hát, így vagyunk most.


2017. december 9., szombat

A TCST ötven árnyalata

...engem is utolért a blogot vezető katolikus feleségek végzete, és lám, nekilátok a TCST-ről írni. Elnézést kérek. :D

A természetes családtervezés módszerét egyaránt használják a fogamzás elkerülésére és elősegítésére is. Jelen írásomban én a fogamzás elkerülése céljából alkalmazott tcst-vel szeretnék foglalkozni. Mivel egész hosszú sor áll előttem, szeretnék elöljáróban mutatni néhány írást a témában, időt és helyet spórolva szegény fejemnek.

1. A katekizmusban érdemes megnézni a házassággal, a szexualitással és az élet továbbadásával kapcsolatosan írottakat.

2. A Pro Christo blognak több nagyszerű cikke van a témában, a legvelősebb talán ez. 

3. A Katolikus Válasz ilyen témájú írásai közül pedig ezt mutatnám meg.

+1: Ez ugyan nem katolikus oldal, de szeretettel küldöm mindazoknak, akik a TCST helyett a nem abortív fogamzásgátlás mellett érvelnek,  a TCST alacsony hatékonyságával. Íme.  (Bocsi a spoilerért, de felhívnám a figyelmet rá, hogy a cikk végén szereplő táblázatban pl. a gumióvszer felhasználói hibaszázaléka magasabb a TCST-nél...)

Szóval, kedves Olvasó, ha mindezen végigrágtad magad (engedd meg, hogy gratuláljak!), szeretnék még mesélni egy kicsit.
Sokszor hallok és olvasok olyanokat, hogy a katolikus egyháznak engednie kéne, haladni a korral, vagy legalábbis tekintettel lenni szegény házaspárokra, akiknek bizony komoly okuk van elkerülni a gyermekáldást. Igen mérges leszek, amikor ezt láthatóan olyanok mondják, akik nincsenek tisztában  a módszer hatékonyságával, esetleg magával a módszerrel sem. ("XY is teherbe esett, pedig ő is TCST-zett!") Túl azon, hogy egy kis utánajárással könnyen ellenőrizhető az ilyen érvek igazságtartalma, (nem beszélve arról, hogy fogalmunk sincs, hogy az illető mit ért TCST alatt!) számomra egy felborult értékrendről árulkodik ez a fajta érvelés. Gondoljuk csak végig.
Az Egyház amikor fogamzásszabályozásról ad útmutatást, nem az a cél, hogy a lehető leghatékonyabban mentesítse a házaspárt a gyermekáldás alól. (Lásd a katekizmusban a házasság új életre való nyitottságáról szóló részt, többek között.) Ez persze nem zárja ki, hogy egy (a szabályok pontos betartása esetén!) valóban nagyon hatékony módszer legyen a TCST, de nem ez a szempont. Amikor az Egyház a fogamzásszabályozásról értekezik, ugyanaz a célja, mint amikor a szegényekkel való bánásmódról vagy a böjti fegyelemről ad részletes tanítást: hogy tagjai az üdvösségre jussanak. Ennyi.
A fenti cikkekből látható, hogy a fogamzásgátlás és fogamzásszabályozás egy igen komoly kérdés a katolikusok között. (A "másik" oldalt szándékosan nem linkeltem, de megnyugtatásul közlöm, hogy vannak cikkek a témában, melyek a nem abortív fogamzásgátlás engedélyezését szorgalmazzák.) Azt látom azonban, hogy viszonylag kevés írás foglalkozik a katolikusoknak azon (feltehetően elég kicsi) hányadával, ahol a TCST melletti döntés komoly vívódás eredménye. (Mármint, a "szabad" házasélet és a TCST közötti döntésé.) Bevallom, közéjük tartozom. Annak ellenére, hogy a császármetszés miatt orvosi okai is vannak a következő gyermek "késleltetésének", hogy ikrekről gondoskodni emberfeletti feladat, és hogy Peti egészségi állapota és műtétjeinek mikéntje nem tisztázott, annak ellenére borzasztóan sokat gyötörtem magam, hogy vajon megtettem-e minden megtehetőt, vagy csak túl kényelmes vagyok, és a könnyebb utat választom. És persze jó ideje borzasztóan vágyom arra, hogy egy következő kis életet hordozhassak a szívem alatt. (Szigorúan hányás, émelygés, szédülés és nyolcvanas hemoglobin nélkül. :D) És a legkomolyabb aggodalmam pont az volt, hogy a tüneti-hőmérőzéses módszer túl hatékony. Attól féltem, hogy nem hagyunk elég teret Istennek, hogy belépjen újra az életünkbe, ha szeretne. Valahogy ki akartam fejezni, hogy Uram, én azért így képzeltem el, de ha Te máshogy, akkor követlek. És nem tudom, tényleg nem tudom, hogy hogyan kell ezt helyesen és jól csinálni. És nem találok útmutatást, megalapozott véleményt, jól felépített érvelést - akármit - ami erre a kérdésre megnyugtató választ adna.
Látjuk, hogy azért ez a TCST-ügy még tovább boncolgatható, még részletesebb és mélyebb, mint elsőre gondolnánk. Ezért keserít el még az átlagnál is jobban, amikor még mindig a gumióvszer melletti kardoskodásokat olvasom. Nem, nem megoldás. (Támpontnak az itt kifejtettek.)
És persze, valamennyien ismerünk olyan házaspárokat és családokat, ahogy komoly megpróbáltatást és kényelmetlenséget jelentett egy-egy (esetleg több) újabb gyermek. Ismerünk olyan házaspárokat, akiknek már bizonyos szinten a testi épsége bánja a bőséges gyermekáldást. Vagy nehéz körülmények között élnek, vagy egész egyszerűen csak túlterheltek, és nagyon-nagyon küzdenek ezzel a kereszttel. Úgy gondolom, fontos szem előtt tartanunk, hogy bármilyen nehéz sorsokat is látunk, ez nem lehet érv az Egyház tanításának megváltoztatása mellett. Ezek a katolikus családok nem azért szenvednek, mert az Egyház - maradiságból, érzéketlenségből vagy puszta hobbiból - elviselhetetlen terheket rakna rájuk. A terheket a Jóisten adja (és sohasem elviselhetetlenek, még ha sokszor a határán is járnak), ezek a családok pedig - helyesen! - a javasolt, nehezebb utat választották. (Saját kényelmük, életminőségük vagy akár testi épségük elé egy még nagyobb jót helyezve - az üdvösséget.)
Ha ilyen családokat látván a szemlélő a fogamzásgátlást kezdi szorgalmazni, az nem nyújt érdemi megoldást. Különösen, hogy ez például ezen családok helyzetén sem segít.
De segít, ha bekopogtatsz hozzájuk egy tálca süteménnyel. Segít, ha vigyázol egy órát (vagy akár csak felet) a gyerekekre. Segít, ha a nagyobb gyerekeket hazafuvarozod különóráról. (És a sor folytatható, az olvasó fantáziájára bízva.)
Szóval van alternatíva...

2017. november 6., hétfő

Genetikai tanácsadás

...ma hosszú napunk volt. Reggel szépen összepakoltuk magunkat, és felkerekedtünk. Peti fiamnak közel egy éve ugyanis genetikai vizsgálathoz vettek vért, néhány hónapja megkaptuk levélben az eredményt (nem EEC-szindrómás), és most befejezésként az értékelést és a tanácsadást is.
Bár most nagyon kedves és részletes volt a doki, azért valami nagyon fáj.
Azon túl, hogy egyáltalán a vizsgálatra úgy igényelhettünk OEP-támogatást, hogy a következő gyermekek vállalásának kérdésére való tekintettel. (Azok az apróságok, hogy esetleg tudjam, hogy van-e valamilyen szindrómája a már megszületett fiamnak, és ha igen, az mivel jár, mire kell figyelni, milyen más szervek lehetnek/lesznek érintettek, teljesen mellékesek.)
Ezen túl a genetikai tanácsadás végső célja az, hogy ha kiderül egy génhiba, akkor a következő terhességnél időben és célirányosan lehessen szűrni, és pozitív eredmény esetén még időben el lehessen vetetni a gyereket...
Hát nem csodálatos célokat tűz ki maga elé a tudomány?

2017. október 15., vasárnap

...mostanság

És megy az idő, valami szabadon választott eszközön, szabadon választott módon. A napok vánszorognak, a hónapok pedig szaladnak. 
És néha nehéz. Nem velük, hanem nekem. Talán magammal. Az a mély, belső feszültség, ami talán nem is lázadás, csak a nagy kétségbeesés. Mert leszámítva az izgalmat, hogy mi lesz akkor a kezével, és hogy fog alakulni a többi - leszámítva a nem mindennapi dolgainkat, azért nehéz. A mindennap a nehéz.
Most például Peti nem eszik - így futottunk még egy dévényes kört, hátha úgy rendesen rág, nyel, nem ereszti ki oldalt a vizet, ha iszik, és talán még a száját is csukva fogja tartani. Vasat pótlunk, hogy legyen étvágya, és már teljesen reményvesztetten várom, hogy elérjük azt a bűvös tíz kilót, ami fölött az illetékes kórház protokollja megengedi, hogy végre röntgenfelvétel készüljön a kezecskéjéről, hogy egyáltalán lássuk, mi van.
Közben itt vagyok, egyedül, és próbálok úgy túlélni, hogy közben a túlélésen kívül másra is jusson belőlem nekik. 
És valójában nagyon-nagyon szeretnék lenni, ha nem is az, aki korábban voltam (mert ez a jobb verzió, akárhonnan nézem), de valaki, akinek azért objektív szempontok alapján is érdemes volt megszületnie.
Annának folyton mehetnékje van, és már majd' megőrül a bezártságtól és mozgáshiánytól, én pedig nem győzök repülni a nyomában, hogy hatástalanítsam az összes életveszélyes csapdát, amit a szoba rejt.
Szóval nehéz. És nagyon-nagyon szeretném szebbnek látni és kicsit jobban megélni ezt az egész helyzetet, ami egyébként a világ egyik legcsodálatosabb hivatása. 
És tudom, mekkora dolog, csak... Csak jó lenne néha olyannak érezni, amilyennek kívülről látnám. 

2017. október 1., vasárnap

Miért kell mondani, hogy bűn?

Az elmúlt hónap egyik legnagyobb vitájából - a lombik-program körüliből - szerencsére sikerült kimaradnom. (Köszönhetően annak, hogy születtek olyan írások, melyek már egész közel járnak az én gondolataimhoz, illetve kiválóan megmutatják azokat az alapokat, melyeken én is állok. Ilyen például a Katolikus Válasz cikke, vagy többek meglepetésére Beer Miklós püspök úr interjúja a témában.  Az általam vágyott előremutató megoldási javaslatot pedig a Magyar Kuríron találtam meg. Szóval úgy tűnik, hogy a téma hirtelen egységbe kovácsolta a magyar katolikus médiát.)
Egy részlet viszont nem hagy nyugodni. Ez pedig a bűn kérdése. 
Kimondva-kimondatlanul ugyanis ott áll az egész lombikvita mögött a felháborodás (és a fogamzásgátlás, és a polgári újraházasodás, stb. mögött), hogy miért is kell ezt bűnnek nevezni. Miért kell azt mondani az Egyháznak bizonyos tettekre, hogy bűn? Nem tehetné meg, hogy mondjuk nem veszi bűnnek? Vagy ha bűn, akkor muszáj mondani?...

Szóval, először is, nézzük meg, mi is az a bűn. A Katolikus Egyház katekizmusa szerint  "A bűn föllázad Isten irántunk való szeretete ellen és elfordítja tőle a szívünket." Sőt, a halálos bűn "lerombolja az ember szívében a szeretetet; az embert elfordítja Istentől, végső céljától és boldogságától azzal, hogy valami kisebb jót helyez Isten elé." Gondosan megnézve a Katolikus Egyház bűnről való tanítását, láthatjuk, hogy a bűnről való megnyilatkozás megállapító, és nem cselekvő jellegű. Tehát, ha valamiről azt mondja, hogy bűn, az nem azt jelenti, hogy ezzel ő bizonyos büntetéseket helyez kilátásba és kíván végrehajtani, nem is azt, hogy a bűnöst a bűn kimondásával valami alacsonyabb polcra helyezi - egyszerűen meghatározza a bűnös cselekedet által beállt állapotot. (Ami lehet egészen súlyos állapot is...) Gondoljunk bele: elmegyünk az orvoshoz, aki megvizsgál, vagy csak ránk néz, és a tünetek, vagy szembetűnő és nyilvánvaló jelek alapján közöl egy diagnózist. Asszonyom, önnek magasvérnyomás-betegsége van. Ilyenkor is felháborodottan kérdezzük, hogy miért kell ezt egyáltalán betegségnek nevezni, muszáj volt-e mondani, pláne, mi az, hogy pirulákat és életmódbeli változásokat javasolnak?
Valahogy ilyen szerintem ez is.
Vannak persze, akik nem sokat adnak orvosaik, vagy akár az egész orvostudomány szavára. Megtehetik. (Bár saját egészségük érdekében ezt sokan nem tartjuk túl célravezetőnek.) És vannak olyanok is, akik az Egyházzal nem törődnek. Jogukban áll. (Bár üdvösségük érdekében ezt mi, katolikusok nem igazán tartjuk túl célravezetőnek.) Amit viszont nem értek, hogy ezek az emberek miért törődnek azzal, hogy a Katolikus Egyház mit tart bűnnek, és mit nem.
Mivel - mint fent írtam - nem döntés, hanem megállapítás, így természetesen nem változtathat az Egyház önkényesen azon, hogy mit nevez bűnnek és mit nem. Ez nem olyan, mint Nyuszika halállistája a viccben: sokkal inkább olyan, mint mondjuk a prímszámok. (Tényleg, nem tehetnék meg a matematikusok, hogy a kettőt nem veszik prímszámnak? Olyan kicsi még hozzá szegényem...) A teljes kép érdekében ne felejtsük el, hogy itt hitünk szerint azért elég nagy dolog forog kockán: magunk és mások üdvössége. A bűn - különösen a halálos bűn - ettől elvág minket. A halálos bűn a lelki halál állapotába taszít. Megteheti-e az Egyház, hogy erre nem hívja fel a figyelmet? Megteheti-e, hogy ha tudja, hogy mekkora veszélyt rejt egy bizonyos cselekedet (mondjuk, a házasságtörés), akkor egész egyszerűen elhallgatja?...
Nem a lombikprogramról szól már régen ez a vita. Az csupán egy "feldobott labda" volt ahhoz, hogy az ember megpróbáljon valahogyan viszonyulni a Katolikus Egyházhoz, és annak bűnről való tanításához. Remélem, ezek a gondolatok segítséget jelentenek benne - valakinek, valahol. 

2017. augusztus 23., szerda

...és a nyilvánosság

Ismét eltűntem egy időre, s bevallom, jó esély volt rá, hogy vissza se térjek. Az alábbiakkal összefüggésben kétségeim támadtak afelől, hogy szabad-e egyáltalán blogot írnom, vagy bármi egyebet. Remélem, írásom végére világossá válik, hogy miért is folytatom, amit folytatok. A kérdés azonban nem rólam szól.

A kérdés, hogy
vállalhat-e egy nő szerepet a nyilvánosság előtt? 

Illetve, hogy szabad-e, javára válik-e, nőiességéből fakad-e, hogy nyilvánosan tanítson, írjon, vagy interpretáljon. Még inkább, hogy kell-e a nőknek nyilvánosan szerepelniük?
Ez utóbbi kérdésre még viszonylag rövid gondolkodás után tudok választ adni - még ha némiképp kitérőt is. Úgy gondolom, és úgy látom, hogy nőiességünkből nem fakad ennek a fajta szerepvállalásnak a kötelezettsége.
Vannak olyan érvelések, miszerint a nők elméje kevésbé éles, általános intelligenciájuk alacsonyabb, valamint érdeklődésük kevésbé irányul a tudományokra, az analitikus szemléletre, a logikai összetételekre. Ezen érveket nem látom megalapozottnak. Az intelligenciakutatással is foglalkozó - és a népesség legmagasabb intelligenciahányadosú 2%-át magába foglaló - szervezetnek, a mensa-nak például nemek szempontjából kiegyenlített tagsága van, a tudományos pálya iránti érdeklődésben nem látjuk, hogy alulmaradnának a nők, és ha a Myers-Briggs féle típuselmélet statisztikáit nézzük, azok is arról árulkodnak, hogy bizony sokkal nagyobb arányban vannak "logikus" beállítottságú nők, mint várnánk.
Úgy látszik tehát, hogy bár emberségünk részeként épp ugyanannyi esélyünk van rá, hogy intelligensek legyünk, élvezzük a tudományos eszmefuttatásokat, ezek nem női mivoltunkból fakadnak.
De mégis, szabad-e ilyesmivel foglalkoznunk? Szabad-e kémcsöveket lötyögtetnünk, tudományos folyóiratokban publikálnunk, egyetemen tanítanunk, blogot, verset írnunk, apologetikus érvelést levezetnünk, vitába szállnunk?

Személyes tapasztalatom megosztása erejéig kénytelen vagyok nyitva hagyni a kérdést.
Amíg még nem házasodtam meg, természetesen én is egyetemre jártam, verseket (és blogot :) ) írtam, tanultam, felolvasásokra és koncertekre jártam, olvastam, megosztottam, érveltem - és alapjában véve azt hiszem, nem ment rosszul. De most sehogy se megy. Nem azért, mert a házasság, a terhesség vagy a szülés során megváltoztak volna a képességeim. A lehetőségeim változtak meg - méghozzá drámai módon. Mivel tisztában vagyok vele, hogy az anyasággal mekkora feladatot bízott rám a Jóisten, nem háborgok, és nem lázadok.. Sőt, valójában értékelem ezt a rám bízott szerepet. És pont ezért első helyre kell tennem az életemben, hogy feleség és anya legyek - pontosan azért, mert ezt a Jóisten bízta rám. Minden más ezután jöhet csak.
Egyvalami mégis hiányzik belőlem, ami ennek életvitelszerű gyakorlásától eltántorít. Ez esetemben egy alkati adottság: hogy nem tudok érzelmileg kívülálló maradni - és minden idegszálamat, energiámat, érzelmi odafordulásomat felemészti, megrágja, ha egy komolyabb vitába kerülök, vagy összerakok egy bonyolultabb verset.
A másik oldalon viszont ott van az a "közléskényszer", amiről Erdélyi Zsuzsa néni beszél. Szóval, ha nem írom le a verset, ha nem fogalmazom meg az adott szöveget, ha nem éneklem el azt a barokk áriát - ugyanúgy éget, feszít és kínoz belülről, ráadásul némi lelkiismeretfurdalással vegyítve, hiszen ez is felelősség. Tudom, hogy rajtam kívül senki más nem fogja kimondani azokat a szavakat, amiket én kaptam. És tudom, hogy sok ember várja, hogy énekeljek, hogy megnyugtatja a lelküket, hogy Istenhez segíti őket.

Úgy gondolom hát, hogy e kérdésben egy nő sem úszhatja meg az egyéni döntést. És azt hiszem, vannak esetek, amikor nem csak szabad, de muszáj is. (Bele se gondoljunk, mi lett volna, ha a fent említett Erdélyi Zsuzsa néni nem vállal nyilvános szereplést.)

És a nyilvánosság. Ami sajnos nagyon sokat változott. Az informatika forradalmával ugyanis már mindenhol ott van. Ott van a konyhában és a telefonon. Ami ijesztő, mert már régen és mindenfelé illetéktelen kezekbe jutott. Méghozzá úgy, hogy nem látok belőle kiutat.
Nem látom tehát megoldásnak, hogy a női nemet eltiltsuk a nyilvánosságtól. Azonban saját példámon látom, hogy nem könnyű. Biztos van, aki kevésbé érzékeny rá, akinek nem marad kevesebb türelme és jókedve a gyerekeihez, ha ennek a megterhelésnek teszi ki magát. (Épp olyan világos elmével és erős akarattal kell tehát küzdenem ez ellen, mintha böjtölnék.) Van persze, akit nem visel meg ennyire.

Ha kérhetnék, így kérnék: ne zárjatok ki minket a nyilvánosságból. De védjetek meg tőle.

2017. július 11., kedd

Mire lehet büszke egy meleg?

Úgy döntöttem, beállok a sorba, és egy kicsit divatolok. Mivel a csapból is a pride folyik, ezért azt gondoltam, jót fog tenni egy százezredik írás is ezzel kapcsolatban, ami meglovagolja az egész homoszexualitás-téma körüli hatalmas indulatokat, némi reflektorfényt szűrve az ezzel foglalkozó bloggernek.
De egy kicsit fordítsuk komolyabbra a szót.
Nincs bajom a homoszexuálisokkal, hogy az elején kezdjük. Sőt. Mint keresztény, én is kötelességemnek érzem, hogy meleg (és a kvintkör és LMBTQ-kör összes pontján lévő) embertársaimat felebarátként szeressem.
Tisztában vagyok azzal is, hogy még ha a homoszexualitás nem is betegség a betegséget meghatározó kritériumok szerint, akkor is olyan állapot, amit nem maga a homoszexuális ember választott magának. Sok esetben "ezt dobta a gép".
Egyetértek Ferenc pápával és a katekizmussal abban, hogy a homoszexuális emberekkel Istennek valami különleges és szép terve van, és hogy az átlagosnál nehezebb helyzet remek alkalom arra, hogy Isten rendkívüli kegyelme és dicsősége mutatkozzon meg rajtuk.
És akkor itt ez a pride, amivel a legszélsőségesebben nem értek egyet, mégis azt mondom, hogy a toleráns szlengben "másnak" nevezett embereknek oka van a büszkeségre.
Először is azért, mert mint minden embernek, nekik is rengeteg értékes - egyedi - tulajdonságuk van. Sok tulajdonságuk összefügg homoszexuális mivoltukkal: sokan például nagyon érzékenyek, kreatívak köztük. Ami jó.
Másodszor, mert sokan emberfeletti küzdelmet vívnak a tisztaságért - ami úgy gondolom, tiszteletre méltó. Még akkor is, ha néha elesnek. Teljesen más dolog elveszteni egy csatát, mint lepaktálni az ellenféllel.
De ezek azok a dolgok, amikről pont nem szól a "pride", a büszkeség.
A minden embernek alanyi jogon járó megbecsüléssel, az alapvető emberi méltósággal nehezen összeegyeztethető, ha kamionok tetején illegetem magam (esetleg erősen hiányos öltözetben). Valamiért sosem éreztem késztetést, hogy a rendezvény bármelyik kampányarcától megkérdezzem, mik a legmeghatározóbb olvasmányélményei, vagy hogy viszonyulnak a reneszánsz vokálpolifóniához.
Tudom, ők azt szeretnék, ha mindenki elhinné, hogy valójában csak csúnya homofób mindenki, aki nem ért egyet a megmozdulásukkal. Vagy a törekvéseikkel. Tudom, nekik nem fér bele az érvelésükbe, hogy valaki egyszerre tisztelje a homoszexuális vonzalommal élő embereket, és utasítsa el magát a homoszexuális aktust. (Pedig ha belegondolunk, mi nagyobb szeretet? Támogatni valakit a bűnében, vagy segíteni őt az üdvösségre? Hol is lenne akkor Jézus?...) Ez a kis bejegyzés csak egy apró jel az internet hatalmas piacterén. Nem bánom.
A magam halk módján viszont ajánlok egy másik büszkeséget homoszexuális embertársaimnak. Azt a dicsekvést, amivel az Egyház a húsvétra készül, mikor azt énekli:
"Mi pedig dicsekedjünk Urunk Jézus Krisztus keresztjében!"