Láthatatlan vendég

Valójában mindannyian csak vendégek vagyunk itt, a földön. Némelyikünk több időt tölt itt, néhányan kevesebbet. És vannak, akik egészen keveset.

Mi nők sajátos módon vagyunk közel a születéshez és a halálhoz.
És néha a kettőhöz egyszerre.
A várandósság: remény és várakozás. Csak telnének már el a napok, hetek, hogy lássuk, mit készített nekünk Isten.
A haldokló mellett: vontatott idő, szorongás. Csak még egy napot, hetet lehessen velünk. Ha eltelt, akkor is még egyet. És még egy kicsit. De inkább ne is kelljen tudnunk, mikor jön a végső búcsú.
A tudomány persze szeretne jelen lenni. Sokszor ott és akkor is, ahova már a Jóistenen kívül nincs bejárása másnak. A méhünkbe akar látni, és ítélni - a tudomány ítéleteivel. S néha önellentmondásokba gabalyodik.
Bebizonyítja, hogy terhes vagy, de nem adhatja meg az örömteljes várakozás engedélyét, amíg nem tudja bizonyítani, hogy hús és vér szerint mi lakik benned. Kimondja, hogy megszűnt élni, de nem meri mondani, hogy valóban élt valamikor.
Isten tudja csak, hogy kit adott, és kit vett el.
Talán nem voltunk rá készen.
Talán ő ennyi időben kellett, hogy jel legyen nekünk.

Fehérvasárnap.

"Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!"

...hogy lehet azt mondani, hogy boldogok, akik nem látnak?

Vannak pontok, vagy akár időszakok az ember életében, amikor megdöbbentő élességgel, világosan látja Isten kezét. Amikor nem csupán összeáll a kép, hogy mi miért történt pont úgy, pont akkor, ahogy és amikor történt (bár ez már önmagában is megindító), hanem az is teljesen egyértelművé válik, hogy mit kíván Isten tőlünk, mit kell tennünk ezután, és merre kell indulnunk. Szóval, amikor nem csak a kezet látjuk, de még a szegek helyét is tapinthatjuk benne. 

Az elmúlt időszak szomorú felfedezése, hogy ez különleges kegyelem. Különleges alatt értendő, hogy nem ez az alapállapot, és bármilyen sokáig is tart, itt a földön ez a látás nem sajátunk. Istennek, akinek hatalma van gyermeket adni, vagy gyermeket nem adni, hatalma van engedni látni, vagy nem engedni látni is. Bizony, semmi köze ahhoz, hogy mi mennyire gondoljuk magunkat nagyon bűnösnek, vagy "hát azért most nem annyira bűnösnek". Igen, egyedül a Jóisten nyithatja meg a szemünket. (Szóval kicsit több alázatot, kedves blogger.)

Ebből következik, hogy vannak pontok, időszakok, amikor mindez elveszik. Nem látjuk, hol vagyunk, mi történik velünk, és nem egyértelmű, hogy mit kell tennünk. Az érzés, ami eddig vezetett, látszólag köddé válik, valójában csak elrejtőzik a ködben. 

Még mielőtt túlságosan elkezdenénk bízni a saját szemünkben. Vagy, még mielőtt túlságosan megszoknánk, hogy a saját szemünkkel lássuk magunkat. 

A látás, mindebből úgy tűnik, hogy nem egy van-nincs kapcsolóval változtatható dolog. Lehet mind mélyebben és mélyebben látni, egyre kevésbé emberi, és egyre jobban isteni módon. (És majd végül, ahogy Szent Pál emlékeztet, színről színre.) 

Erre a látásra viszont meg kell érnünk, növekedni kell a hitünkben, és kitartani. Így a hitünkkel együtt fejlődik, erősödik a "lelki szemünk" is. 

Isten, akinek hatalmában áll nem engedni látni, valójában kegyelemből adja ezt is.

...egy kis politika

Tényleg, tényleg bocsánat, hogy előveszem a témát, de valahogy furdal, nem hagy békét nekem.

Mármint, az észak-írországi törvénymódosítás, és főleg, az ekörül korbácsolódó indulatok. 

Az eddigiekből gondolom, kiderült, hogy az abortuszt nem tartom elfogadhatónak, vagy célra vezetőnek. De túl azon, hogy az abortusz feltételeinek lazulása, mint tendencia, mennyire aggaszt, szeretnék kicsit beszélni az ezt körülvevő kampányról.

Mert, ugye, ahogy megjelentek az első (szintén aggodalommal teli) híradások az új törvényről, természetesen reagált erre a felháborodott választáspárti sajtó is. Nem akarom az olvasottságukat növelni, az írásaik lényege, hogy nem is olyan súlyos az a törvény, hogy eddig túlontúl szigorú volt,  illetve máshol, hogy igenis van indokolt abortusz. 

A teljesség igénye nélkül (és egy alvással töltött éjszaka igényét fenntartva :P) szeretnék néhány kiragadott gondolatra reagálni.

1. Az indokolt abortuszról.

Egy nevében a keresztény szót hordozó blog szerint az élet nem fekete és fehér, és van sok eset, amikor igenis csak ez marad (az abortusz), és különben is, micsoda szemétség ítélkezni. A végén kezdve: nem, senki nem azonosította a bűnt a bűnössel. Utóbbival együttérzünk (mert az életvédők is mind bűnös emberek, ráadásul sokan pont az abortuszuk után lettek életvédők), de ez nem jelenti azt, hogy örülnünk kéne annak, hogy ilyen széles körben legalizálják a magzatelhajtást, és nyitnak kettő darab abortuszklinikát. Nem, nem ítélünk el senkit, de nem értjük, hogy a krízisben lévő kismamák helyzetét miért kell rontani még egy abortusszal is.

2. Sokszor érvelnek a nemi erőszakkal, de bátorkodom megjegyezni, hogy nem egy, és nem két olyan történettel találkoztam már, ahol a férfi, vagy a család valamilyen erőszakkal próbálja a nőt abortuszra küldeni. (Sajnos az erőszaknak nem minden formája jogi kategória.)

Elképzeltük a negyedik gyermekét váró "háromhás" anyukát, akit megfenyeget a férje, hogy ha nem veteti el, elhagyja? (Alacsony iskolázottság, kb. 13 éves kora óta csak gyermekeket szül és gondoz, így semmi egzisztenciája nincs, hogy kilépjen a helyzetből. Három gyermekkel nem fogadják semmilyen anyaotthonban, stb.) Természetesen enged a nyomásnak, és a nyomást gyakorlók felől el se gondolkodunk, hogy vajon ez mennyire számított most erőszaknak, bántalmazásnak. Mielőtt az olvasó élénk képzeletemért róna meg, megsúgom, hogy ez kicsiny hazánkban már történik. Ha nem havonta, kéthavonta akad egy ilyen eset.

3. Dekriminalizáció.

Igen, részben szuper, hogy a (valószínűleg iszonyatosan nehéz helyzetben lévő) kismamákat az abortusz okozta trauma után nem terheljük még a börtönbüntetés rémével is. De ne vonjunk már egyenlőséget a megértés és az adott cselekedet bátorítása között. (Bocs, ha kettő klinika is épül csak, nem tudom máshogy értelmezni. Akkor is épül.) Ugyanakkor nem esett szó arról, hogy pl. nemi erőszak esetén az elkövetőnek súlyosbító körülmény-e, ha áldozatát teherbe ejtette. Vagy hogy az orvosok miért mentesülnek ugyanúgy. 

És ha már itt tartunk, szabadjon megjegyeznem, hogy tessék a várandósságot is "dekriminalizálni". Tehát, nem kérünk több szúrós pillantást a nagy pocakra, megjegyzést a gyerekeink számára, és beleavatkozást mások családtervezésébe. 

Ameddig szégyen gyermeket várni, addig az emberek menekülni fognak. Az abortuszba. 

4. És végül, a 24. hét után az anya életveszélyes állapota VAGY egészségkárosodás veszélye miatt elvégzett abortuszról.

A magzat a 24. hetet betöltve - jókora orvosi segítséggel ugyan, de - életképes. 

A kommentfolyamban ez az érv általában úgy szokott megjelenni, hogy mindeddig szegény harmadik trimeszteres északír kismamáknak eddig a szigorú és buta törvény miatt kellett meghalni, mert még ilyenkor sem lehetett abortuszt végezni.

De halkan kérdem, hol vannak a botrányos statisztikák az abortusz tilalma miatt harmadik trimeszterben meghalt (/károsodott) anyákról? És ha így van, vajon miért vártak a feministák, liberálisok, stb. ilyen sokat a módosítással? Legalább az emberélet mentését átvihették volna a törvényhozáson, mi tartott nekik eddig?...

Nos, nyilván csak laikus sejtés, de talán elképzelhető, hogy ezen életveszélyben (vagy veszélyben) lévő édesanyák terhességét koraszüléssel szakították meg. (A botrányos statisztikák napfényre kerüléséig pedig kénytelen vagok feltételezni, hogy eredményesen.) 

Azért, ha az abortuszt szorgalmazóknak van olyan orvosi technika a tarsolyukban, ami lehetővé teszi, hogy egy félidő utáni vetélést a hagyományos módszereknél (indított szülés, császármetszés) kockázatmentesebben lehessen befejezni, kérem, ne tartsák magukban. Ugyanis a spontán vetélésnél is sajnos csak ezt lehet tenni. 

A genetikai vizsgálat

Sovány, szemüveges orvos ült az asztal mögött. Az asszisztens betessékelte a következőt: egy csendes fiatalasszonyt. Barna, vékony szálú haja kontyba volt fésülve, táskáját két kézzel szorongatta, mintha abban próbálna megkapaszkodni.
- Parancsoljon - mutatott az orvos a székre, és egy halvány mosolyt is megeresztett, hátha a másik kicsit feloldódik.
A fiatalasszony biccentett, és leült. Csendben várta, míg az orvos végigolvassa a papírjaikat.
Amaz komoly arccal bólogatott és hümmögött.
- Nézze - szólalt meg végül. - sajnos nincsenek jó híreim. Az ön kisfia leletei nagyon rosszak.
A nő riadtan pislogott, mint egy őzike. A doktor folytatta.
- Kilencven százalék a valószínűsége, hogy rákos betegsége lesz tíz éven belül, a szívinfarktusé hetven, a várható életkor sajnos elég alacsony a genetikai vizsgálat alapján, és több súlyos rizikófaktor is felmerült.
Itt a férfi kis szünetet tartott. Ránézett az asszonyra, aki mozdulatlanná dermedve ült, még mindig azzal a szerencsétlen táskával az ölében. Nem is az orvosra nézett, csak maga elé, miközben arca fokozatosan vált egyre fehérebbé. Ismerte már ezeket a reakciókat, mikor valami rossz hírt kellett közölnie.
- hát ez... - motyogta a nő halkan, majd kis csönd után felnézett. - mit lehet tenni?
Az orvos alig észrevehetően biccentett. Nem a nőnek, hanem az ismerős forgatókönyvnek, melyet már vagy száz asszonnyal végigjárt. Ilyenkor szokták ezt kérdezni.
- Nézze. Az orvostudomány jelenlegi fokán lehetőségünk van ilyen esetekben a rossz prognózisú gyermekgondozást megszakítani, amihez önöknek természetesen joga van.
A fiatalasszony egy pillanatra összevonta a szemöldökét.
- mármint mihez?
- a gondozás megszakításához. Betöltött tíz éves kor alatt ilyen speciális esetekben a törvény megengedi, hogy az anyák érdekében ne kelljen felnevelni a súlyosan beteg gyermeket.
- Adjam intézetbe? - tárta szét kezeit az asszony, még mindig kissé összevont szemöldökkel.
- Nem, nem erről van szó. - sóhajtott az orvos, hogy lendületet vegyen a magyarázathoz. - Általában a szülőket az intézetbe adás rosszul érinti, inkább a gyermeket szoktuk ilyenkor elaltatni. Betöltött tíz éves korig.
Az Édesanyát mintha áramütés érte volna, összerándult.
- De várjon... az én kisfiam még csak hat éves.
Az orvos kezdett türelmetlenné válni, de aztán három mély levegővel megnyugtatta magát.
- Igen, még benne vagyunk az időben. Pont ezért nem is sietünk, kapnak két hetet elbúcsúzni tőle.
A fiatalasszony hitetlenkedve csóválta a fejét.
- De hát ennyire súlyos az állapota? Hogy nem vettük észre eddig?
- Valójában most még nem súlyos, de rövid időn, néhány éven belül azzá válhat. Arra, hogy nem vették észre, a magyarázat egyszerű: ez az egyedülálló és még nagyon új orvosi technika képes csak ilyen részletes és pontos előrejelzésre. Ezért vagyunk, hogy mi észrevegyük, és segítsünk.
Az orvos itt felállt, jelezvén, hogy részéről vége a beszélgetésnek, de a nő még nem mozdult.
Mutatóujját kissé felemelve próbálta visszamondani a hallottakat.
- Tehát, a kisfiamra feltehetően sok betegség vár, és ezért ön egyfajta eutanáziát javasol.
Az orvos visszaült, látta, hogy ez a nő kicsit... lassú felfogású. Mások ilyenkor könnyes szemmel, megrettenten, de engedelmesen hagyják, hogy ő, a profi, kivezesse őket ebből a reménytelen helyzetből. Valami nem stimmelt ezzel a nővel.
- Így még nem fogalmazták meg, eredeti. Azonban, hogy pontos legyek: az ön fiára nem egyszerűen sok betegség vár, hanem nagyon korán fog meghalni. Tulajdonképpen már most is beteg, csak még tünetmentes.
- És ön a korai halált úgy akarja orvosolni, hogy még korábbra hozza?
Az orvos arca idegesen rándult egyet. Ilyen pofátlan pácienssel még nem volt dolga.
- Nézze, Asszonyom. A fia nagyon beteg. Legkésőbb tíz éven belül rákos lesz, s ha túléli, harminc éves koráig meghal infarktusban. De addig is még lesz egy sor járulékos problémája, ami miatt szenvedni fog. Engedje el most, amíg még könnyebb, és megspórolhatja azt a sok szenvedést, a kemoterápiát, a műtéteket, az állandó aggodalmat...
Ezen a ponton sikerült magára visszaerőltetni eredeti nyugalmát.
- Nézze, Asszonyom. Ez nem könnyű döntés. Megértem, ha felzaklatja a kérdés, de sajnos ez a helyzet. Ha belegondol, még mindig jobban jár így, mintha később hal meg a kisfia, mikor nem is számít rá. Most még fiatalok, vállalhatnak új gyermeket is. De később, egy súlyos beteg mellett sokkal nehezebb lesz. Engedje el most ezt a kisfiút, mindenkinek így jobb.
Most már az asszony tűnt igen idegesnek, arcán a sápadtságnak nyoma sem volt, vörösen izzott.
- Nem, kérem, nincs itt semmi nehézség. Hagyjon békén a gyerekemmel együtt. Ha jogom van a döntéshez, hát én így döntök, hogy hagyják békén.
- Tessék. - szólt gúnyosan az orvos. - Természetesen joga van az orvosi ellátást visszautasítani. Azonban felhívom rá a figyelmét, hogy ez felelőtlenség. Nem csak önre, hanem a gyermekére nézve is. Ő még kicsi, magának kellene jól dönteni helyette is.
Most az asszony állt fel az asztaltól.
- Köszönöm, döntöttem. A viszontlátásra.

Utat a kegyelemnek

Előfordul - ó, de még mennyiszer, - hogy az élet kicsit máshogy alakul, mint ahogy mi elképzeljük. A pozitív gondolkodás ilyenkor ránkpirít, hogy vegyük kézbe az életünket, és navigáljuk ki magunkat a bajból (vagy, eleve bele se kerüljünk). Túl azon, hogy pszichológiailag milyen hatásai vannak ennek a szemléletnek, mely sugallja azt is, hogy akivel rossz dolgok történnek, az negatív (szóval rossz), álljunk meg egy kicsit.
Tegyük fel, hogy egy nő szegénységben él. Van egy reményteli, de még nem stabil párkapcsolata, a párja természetesen hasonlóan szegény.  Vállaljon-e gyermeket?
...mivel Isten úriember, természetesen hagy döntési lehetőséget, a nő pedig dönt: igen, itt és most érkezhet a gyermek.
Dönthet aztán az apa is: hogy elfogadja-e az érkezőt, vagy inkább titokban szakít vele?
És dönthet a család, hogy támogatják-e őket. Dönthet a fogadós, hogy befogadja-e. Dönthetnek a názáretiek, a tanítványok. Dönthet Cirenei Simon, hogy segít-e, Veronika, hogy letörli-e a véres arcot. Dönthetünk persze mi is.
Van viszont, aki ezekről a döntési lehetőségekről lemond. Ez a negatív, önsorsrontó, ügyetlen ember... ja, nem ember, hanem az élő Isten, Jézus Krisztus. Aki kiszolgáltatta magát Mária alázatosságábak, József jóindulatának, a tanítványok igazságvágyának, arimateai József emberségének. És persze a mi tiszteletünknek és jószándékunknak minden szentáldozásnál. Is.
És mi döntünk.
A gond csak az, hogy nagyon nehezen ismerjük fel a döntéshelyzeteinket, és bennük a valós döntést.
Mert ugyanúgy, ahogy nem értették a tanítványok, hogy mit veszíthetnek az állandó versengéssel, hogy mi lehet fontosabb a bőséges halfogásnál, miért nem ronthatnak karddal a Jézust elfogó katonákra, vagy az apostolok apostolai, hogy miért másodlagos kérdés, hogy ki fogja elhengeríteni a követ a sír elől, ugyanúgy mi sem látunk tovább a saját fizikai határainknál. De honnan lesz munkám? Miből fogom eltartani? Hol fogunk lakni? Elég lesz ennyiünknek? Be tudom illeszteni az órarendbe?
...majd meggyőzzük magunkat, hogy Isten egészen biztosan nem várja tőlünk ezt. (Mert tudjuk, hogy szeret minket, de mi szeretnénk eldönteni, hogy mikor és hogyan szeressen, és hogy hogyan vezessen üdvösségre.)
A döntés a valóságnak egy egész más rétegében zajlik. Ha elképzeljük az apostolokat, akik egy szomorú és kétségbeesett kivételtől eltekintve mind odaadták az életüket (János naponként, a többiek vértanúhalált halva) Krisztusért, szerintem kicsinyesnek és nevetségesnek hatnak a mi aggodalmaink.
Bízzunk jobban. Avagy gondoljuk, hogy aki mennyei dicsőségét föladva szegénnyé lesz értünk, aki kínhalált hal a kereszten, aki minden nap a kenyér színében szolgáltatja ki magát nekünk, az nem törődik a mi életünkkel? S hogy ha üdvösségünket nem akadályozza, megtagadná tőlünk a földi életünket?
Nem, hisz erről mi döntünk. Minden nap, a föld és az ég dolgai között.
...ellepnek minket a földi élet limlomjai, mint egy rendetlen szobában, ahol külön utat kell túrni a kacatok között. Ha másra nem is vagyunk képesek, legalább hagyjunk utat a kegyelemnek.

Képzelt riport (egy fiatal aktivistával)

1. riport

Riporter: Ön fiatal aktivistaként nagyon sokat foglalkozik a társadalom peremén élőkkel, az LMBTQ közösséggel. Mennyire érzi ezt modern korunk problémájának?
Aktivista: Úgy gondolom, ez a kérdés régebben is jelen volt, társadalmunknak sok-sok generációval ezelőtt is voltak érintett tagjai, nem mondanám, hogy ez csupán a 21. század témája. Azonban ezen embertársaink nem nagyon beszéltek, és sokszor ma sem beszélnek helyzetükről, mivel a társadalom ezt magánügyként, ebből kifolyólag egyfajta tabuként kezeli. Ez egyfajta elzárkózást eredményez mindkét fél részéről, és így megnehezíti, hogy ezek az emberek segítséget kapjanak.

Riporter: Segítséget említ. Vannak, akik szerint a homoszexuális, transzszexuális, szóval az LMBTQ által lefedett csoportok egyes tagjai szeretnének másságuktól szabadulni, és heteroszexuális, vagy legalábbis hagyományosabb életmódot folytatni. A konzervatív oldalról sokszor felróják, hogy ezek az emberek nem kapnak elég segítséget tervükhöz, mások viszont radikálisan elutasítják ennek még a lehetőségét is. Mi a véleménye ezekről az úgynevezett konverziós terápiákról?
Aktivista: Nagyon veszélyesnek tartom ezt a fajta beavatkozást. Egy dolog, hogy a jog milyen lehetőségeket ad, és más, hogy mi valósul meg ebből. A jog nem tudja szabályozni az ebben döntést hozó egyénre nehezedő társadalmi nyomást, a család esetleges kényszerítő hozzáállását, az érzelmi zsarolást, stb. Úgy gondolom, nem kéne engedni, hogy ezeket az egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket ennek a lehetőségnek a legalizálásával még súlyosabb krízisbe sodorjuk.

Riporter: Milyen krízisre gondol egész pontosan? Mi lehet egy ilyen visszafordulás veszélye?
Aktivista: Pont a visszafordíthatatlansága. Ismétlem: a társadalmi, családi nyomás, de akár az érintettek szégyenérzete is hihetetlen nagy teher. Aki egyszer belesodródik, nem valószínű, hogy lesz ereje visszalépni, nemet mondani. Ráadásul többnyire egyedül hagyják a döntése következményeivel. A krízis pedig előáll: a páciens magára marad szégyenérzetével, kérdéseivel, sokszor előbb vagy utóbb depresszióba esik. Sajnos hosszú távon az öngyilkosság veszélye is reális.

Riporter: Bár társadalmi nyomásról beszél, manapság mégis azt látjuk, hogy egyre több szó esik a másságról, egyre inkább előtérbe kerülnek az LMBTQ emberek. Ebben valószínűleg nagy szerepe van a Pride felvonulásnak is, amely elég vegyes érzelmeket kelt. Mennyire találja hasznosnak vagy károsnak a társadalmi szintű párbeszéd szempontjából?
Aktivista: Nyilván vannak az érintettek között is, akik nem szívesen viszik ki ezt a kérdést az utcákra, és ha lehet, nem is beszélnek róla senkinek. Ez a téma intimitásánál fogva részben természetes reakció. Vannak olyanok is, akik viszont minden személyes élmény nélkül, egyszerűen csak szolidaritásból és felelősségből tartanak velünk. Ennek személy szerint nagyon örülök. Úgy gondolom, nem csak nagyon fontos, de a demokrácia és az emberi jogok alapját is jelenti, hogy kiálljunk azokért is, akik valamiért nem tudnak magukért kiállni.

2. riport

Riporter: Ön fiatal aktivistaként sokat foglalkozik az életvédelemmel, az abortuszon átesett nőkkel, és krízisbe került várandósokkal. Egyre többet hallani ezekről mind egyéni történetek, mind a társadalmi hatások szintjén. Mennyire találja az abortuszt modern korunk problémájának?
Aktivista: Úgy gondolom, ez a kérdés régebben is jelen volt, társadalmunknak sok-sok generációval ezelőtt is voltak érintett tagjai, nem mondanám, hogy ez csupán a 21. század problémája. Azonban ezen embertársaink nem nagyon beszéltek, és sokszor ma sem beszélnek helyzetükről, mivel a társadalom ezt magánügyként, ebből kifolyólag egyfajta tabuként kezeli. Ez egyfajta elzárkózást eredményez mindkét fél részéről, így megnehezíti, hogy ezek az emberek segítséget kapjanak.

Riporter: Századunkban azonban sok helyen így kívánják a nők szabadságát elősegíteni. Hivatkoznak nem csak arra, hogy a nem kívánt terhesség hogyan befolyásolja anya további szabadságát, de a nők önálló döntési jogára is. Ezen törvényhozók hangsúlyozzák, hogy nem az abortuszt, hanem annak választhatóságát szerrtnék elősegíteni, vagy kibővíteni. Erről mit gondol?
Aktivista: Nagyon veszélyesnek tartom ezt a fajta beavatkozást. Egy dolog, hogy a jog milyen lehetőségeket ad, és más, hogy mi valósul meg ebből. A jog nem tudja szabályozni az ebben döntést hozó egyénre nehezedő társadalmi nyomást, a család esetleges kényszerítő hozzáállását, az érzelmi zsarolást, stb. Úgy gondolom, nem kéne engedni, hogy ezeket az egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket ennek a lehetőségnek a legalizálásával még súlyosabb krízisbe sodorjuk.

Riporter: Milyen krízisre gondol egész pontosan? Mi lehet egy abortusz, vagy egy abortuszt megengedő, vagy többeknek megengedő törvény veszélye?
Aktivista: Pont a visszafordíthatatlansága. Ismétlem: a társadalmi, családi nyomás, de akár az érintettek szégyenérzeteis hihetetlen nagy teher. Aki egyszer belesodródik, nem valószínű, hogy lesz ereje visszalépni, nemet mondani. Ráadásul többnyire egyedül hagyják a döntése következményeivel. A krízis pedig előáll: a páciens magára marad szégyenérzetével, kérdéseivel, sokszor előbb vagy utóbb depresszióba esik. Sajnos hosszútávon az öngyilkosság veszélye is reális.

Riporter: Ön említi az elszigetelődést. Azonban azt tapasztaljuk, hogy egyre több szervezet áll az abortuszon átesett, vagy azt fontolgató nők mellé, és egyre nagyobb sajtóvisszhangot kap a kérdés. Vagy hogy konkrét példát említsek, az életpártiak felvonulása, a "March for life" is egyre nagyobb tömegeket vonz. Mit gondol, mennyire hatékony eszköze ez a társadalmi párbeszédnek?
Aktivista: Nyilván vannak az érintettek között is, akik nem szívesen viszik ki ezt a kérdést az utcákra, és ha lehet, nem is beszélnek róla senkinek. Ez a téma intimitásánál fogva részben természetes reakció. Vannak olyanok is, akik viszont minden személyes élmény nélkül, egyszerűen csak szolidaritásból és felelősségből tartanak velünk. Ennek személy szerint nagyon örülök. Úgy gondolom, nem csak nagyon fontos, de a demokrácia és az emberi jogok alapját is jelenti, hogy kiálljunk azokért is, akik valamiért nem tudnak magukért kiállni.

Ha tudtam volna...

...ha tudtam volna, hogy kik laknak odabent, még százszor ilyen boldog lettem volna.
De ha tudtam volna, hogy így érkezel, talán felkészültem volna jobban, hogy ne fájjon annyira minden rosszindulatú, vagy tapintatlan kérdés.
Hogy ne haragudjak a csecsemősökre, akik elrejteni próbálták a bajt előlem. Hogy tudjam, mit mondjak a rokonoknak, közeli barátoknak, akik olyan jó szívvel vártak téged és a testvéredet, és velünk együtt nem sejtettek semmit. Hogy tudjam, mi vár ránk, és mi lesz a következő lépés.
Ha tudtam volna, hogy miben lesz nehezebb, talán sokkal többet tudtam volna segíteni ott, az elején. Valószínűleg már megkerestem volna azt a kedves kardiológust, akihez végül kerültél, és a szuper konduktort és gyógytornászt is, akikhez majdnem késve jutottunk el. Megcsináltam volna legalább a jogosítványt, hogy minden szükséges fejlesztésre és vizsgálatra eljuthass.
Ha tudtam volna, mivel fogsz küzdeni, már előre felvérteztem volna magam, hogy támogatni tudjalak. Hogy én se akarjam feladni, mikor huszadszor biztatlak, hogy próbáld megfogni, vagy gyere oda hozzám. És hogy könnyebben engedjem el a fülem mellett azokat az aggodalmakat, amik szerint nem fogsz tudni járni, fogni, kanállal enni, ebédet főzni, felöltözni, vagy zongorázni.
Ha előbb tudtam volna, sokkal több boldog, nyugodt óránk lett volna együtt.
Nem dobálnának a hullámok, nem fakadtam volna sírva az első lépéseidnél, nem hatódtam volna meg, mikor embermagas tornyot építettél, nem estem volna kétségbe a kardiológusnál, vagy a műtő előtt. Talán.
Persze, milyen buta is vagyok. Hiszen tudhattam volna, hogy Isten semmi mást nem szán nekem, csakis a legjobbat. És hogy minden nap, minden hét, minden év végén ha a lelkembe nézek, fénylik a boldogságtól. Bizony, jócskán van miért hálásnak lennem veled kapcsolatban (is). Ha mást nem is, ezt azért tudhattam volna.