2019. január 2., szerda

Ha tudtam volna...

...ha tudtam volna, hogy kik laknak odabent, még százszor ilyen boldog lettem volna.
De ha tudtam volna, hogy így érkezel, talán felkészültem volna jobban, hogy ne fájjon annyira minden rosszindulatú, vagy tapintatlan kérdés.
Hogy ne haragudjak a csecsemősökre, akik elrejteni próbálták a bajt előlem. Hogy tudjam, mit mondjak a rokonoknak, közeli barátoknak, akik olyan jó szívvel vártak téged és a testvéredet, és velünk együtt nem sejtettek semmit. Hogy tudjam, mi vár ránk, és mi lesz a következő lépés.
Ha tudtam volna, hogy miben lesz nehezebb, talán sokkal többet tudtam volna segíteni ott, az elején. Valószínűleg már megkerestem volna azt a kedves kardiológust, akihez végül kerültél, és a szuper konduktort és gyógytornászt is, akikhez majdnem késve jutottunk el. Megcsináltam volna legalább a jogosítványt, hogy minden szükséges fejlesztésre és vizsgálatra eljuthass.
Ha tudtam volna, mivel fogsz küzdeni, már előre felvérteztem volna magam, hogy támogatni tudjalak. Hogy én se akarjam feladni, mikor huszadszor biztatlak, hogy próbáld megfogni, vagy gyere oda hozzám. És hogy könnyebben engedjem el a fülem mellett azokat az aggodalmakat, amik szerint nem fogsz tudni járni, fogni, kanállal enni, ebédet főzni, felöltözni, vagy zongorázni.
Ha előbb tudtam volna, sokkal több boldog, nyugodt óránk lett volna együtt.
Nem dobálnának a hullámok, nem fakadtam volna sírva az első lépéseidnél, nem hatódtam volna meg, mikor embermagas tornyot építettél, nem estem volna kétségbe a kardiológusnál, vagy a műtő előtt. Talán.
Persze, milyen buta is vagyok. Hiszen tudhattam volna, hogy Isten semmi mást nem szán nekem, csakis a legjobbat. És hogy minden nap, minden hét, minden év végén ha a lelkembe nézek, fénylik a boldogságtól. Bizony, jócskán van miért hálásnak lennem veled kapcsolatban (is). Ha mást nem is, ezt azért tudhattam volna.

2018. szeptember 30., vasárnap

Nemköltöző

...néha úgy érzem, megrekedtünk. Két éve nem tudunk beköltözni a saját házba, próbálunk túlélni ebben a mesebeli kis faluban, szülöm és nevelem ezeket az édes gyerekeket, és próbálom megérteni, hogy mégis mi történik, és miért történik velünk. És nem megy. Szeretnék jól imádkozni: megérteni a Jóisten tervét velem, és belesimulni. És tudjátok, van az a furcsa csöndje Istennek, amikor várod, fürkészed, és nem felel. Amikor már szinte elgondolkozol rajta, hogy vajon gondot visel-e még rád, figyel-e még rád, hallja-e az imádságodat, vagy talán elhagyott-e. És ez a csönd nehéz, pont a maga ürességétől.
Tudom és hiszem ugyanakkor, hogy minden látszat ellenére továbbra is vezet. Csak még egy kicsit ki kell bírni.

2018. augusztus 6., hétfő

Arról, hogy hova is tűntem - 2.

Az első kötéscserét még ott vártuk meg.  A következőkre pedig (heti rendszerességgel) felutaztunk itthonról. Ugyan nem sokszor, mert két kötéscsere után a férjem ment inkább Petivel, én pedig a nagy pocakkal maradtam itthon. Szerencsére Peti keze szépen gyógyult, és mikor már úgy éreztem, hogy mindjárt kipukkadok, akkor a doki mondta, hogy innentől otthon cserélhetjük. Örültem, mikor a férjem mondta a telefonba a hírt, mert már elég furcsán éreztem magam. Szerencsére ők meg siettek haza. Annát közben elaltattam, de én magam már nem tudtam aludni délben, csak vártam, izgultam, és számoltam. Mire hazaértek, már sejtettem, hogy itt valami lesz. Petit - aki az autóút végére aludt el - gyorsan visszaaltattam, felhívtam a védőnőt, aki megerősített, hogy bizony, indulás van, és ellenőriztem a kórházi csomagomat. A gyerekeknek hetek óta mondtam, hogy mint lesz, hogy lesz, úgyhogy Annát nem érte váratlanul, mikor mondtam neki, hogy én bizony most megyek a kórházba.
Elindultunk.
A történet további része szüléstörténet, amit valószínűleg nem mindenki olvas szívesen, illetve, van, akit felzaklat. Ha időm engedi, egy későbbi posztban szívesen leírom azt is, hogy hogyan született meg végül Andrisbaba - most legyen elég annyi, hogy megszületett, egészséges és gyönyörű.
Végtelenül hálás vagyok minden földi és égi segítőmnek.

2018. június 21., csütörtök

Arról, hogy hova is tűntem - 1.

Hosszú lesz, de elmesélem.

Szóval június 5-én reggel bepakoltunk az autóba - babakocsit, ruhákat, a fél házat - és elindultunk. Először persze a közeli kórházba, ahol egy hete kaptunk időpontot, soron kívül, hogy a műtétre meglegyen a kardiológiai vizsgálat, és az igazolás, hogy Peti műthető. Az ultrahangra persze már várni kellett, amit a vége felé egyre rosszabbul viseltek - de aztán beültünk az autóba, és végre aludhattak egyet, amíg megérkeztünk a Szüleimhez. Némi értetlenkedés után kipakoltunk, megebédeltünk, és kis szabadidő után ismét kocsiba ültünk, hogy Ádáméknál aludhassunk, a másnapi vizsgálatok korai időpontja miatt.
Pizzát vacsoráztunk, és a gyerekek láthatóan nagyon örültek az itteni társaságnak. Másnap hétre pedig már a kórházban voltunk, hogy egy hosszú, és fárasztó körnek vágjunk neki.
Pszichológus. (Képzeljétek, itt van külön pszichológus, hogy felkészítse a műtétre a gyerekeket, vagy hogy segítsen a baleseti trauma feldolgozásában. Elég nagy segítséget jelentett.) Gégészet, aneszteziológia, gyermekorvosi vizsgálat. A vérvételt meglepetésünkre megúszta - amit akkor és ott igazából nem bántam.
Aztán haza a szüleimhez, az autóban alvás.
Valahogy az volt az érzésem, hogy hiába meséltem, játszottunk, magyaráztam, Petinek valójában sejtelme sem volt, hogy mi is fog történni vele. Amivel nem számoltam, hogy igazából nekem se.
Csak fogtam vasárnap este a gyereket, elköszöntem Annától, beültünk az autóba, és mentünk. És csináltuk. Mivel tudtam, hogy másnap reggel hattól nem ihat, éjjel kétóránként itattam, figyeltem, és persze küzdöttem azzal a szorító érzéssel a gyomromban. Aztán mégis hamar reggel lett. Fürdetés, peluscsere, gyógyszerezés (az ilyen kicsik egyfajta kábítószert kapnak, hogy gördülékenyebben menjen a műtőbe érkezés és az altatás). Mikor jöttek érte, enyhén sötétedni kezdett - mert nem csak ő, de én sem reggeliztem. Gyorsan kitöltöttek nekem egy fél pohár kakaót, felhajtottam, és már mentünk is. Negyven perc.
Mikor betolták a műtőbe, én felszaladtam reggelizni - tudván, hogy a fél pohár kakaó nem sokáig lesz elég nekem és a Pocaknak. Aztán persze szaladtam vissza, mert negyven perc nem sok idő, és rögtön ott akartam lenni, ahogy kitolják.
Vártam.
Letelt a negyven perc, az ötven, sőt, a hatvan is.
Nemsokára a műtős ember jött, aki levitte Petit. Udvariasan megkérdeztem, hogy ugyan meddig még. Az ember belepillantott a papírjába, és mondta, hogy nála százhúsz percre van beírva, de ne ijedjek meg,  a kézműtétekkel általában tovább szoktak piszmogni.
Megnyugodtam, megköszöntem, vártam.
Az ülés, az állás, a járkálás is egyre kényelmetlenebb volt.
Aztán három óra múlva kilépett az ajtón az aneszteziológus, és bemehettem az előtérbe. Peti még aludt. Törékenynek és elesettnek látszott, én pedig egész egyszerűen csak örültem, hogy visszakaptam.
A gyerekosztályról jöttek érte az ápolók, akik még elvitték röntgenre. Ide nem mehettem be a Pocak miatt, de szerencsére nagyon gyorsak voltak.
Fel, az osztályra. Várakozás - hogy felébredjen. A pszichológus ugrásra készen fülelt az őrzővel szemben, a pultnál. Az orvos jött, címszavakban elmondta, hogy mit is csinált: a könyökhajlatból vett ki bőrt, hogy a szétválasztott területet befedje, és a már kificamodott gyűrűsujjat dróttal rögzítette. Szóval sikerült.
Nekem már csak várnom kellett. Várni, míg fölébred, míg magához tér, míg ehet, míg jobban lesz.  Csak várni.
Mikor felébredt, először kérte, hogy altassam vissza. A második ébredésnél lehetett itatni, aztán egy óra múlva etetni is. Örültem, hogy megúsztuk sírás nélkül.
Estére már a vacsorából is mertem neki adni, és igen hamar elaltattam, mert nagyon álmos volt.
Fél óra múlva ébredt, és sírva kereste Annát. Nem úsztuk meg.
Éjjelre a hasam is elkezdett keményedni, de annyiszor kellett visszaaltatni Petit, hogy nem tudtam mérni az időket. De nem, most nem lehet bajom, össze kell szednem magamat. A baba még koraszülött lenne, és Petinek most óriási szüksége van rám. Teljes műszakban. Szerencsére sikerült jobban lennem.
Másnap már kicsit könnyebb volt: nappal pihentünk, játszottunk. Jött hozzánk Timi, és gofrit hozott. ( Petinek még a befekvés előtt ez volt a kívánsága, de az összes boltból egyszerre fogyott el.) Délután sikerült ennie is belőle - így megúszva az infúziót. Kicsit később egy óvodás kisasszony érkezett. Mivel őt baleset érte, nem voltak felkészülve a kórházi tartózkodásra, és estére még nem kaptak vacsorát sem. A kislány is a gofriból vacsorázott. (Szuper vagy, Timi.)
Telefonáltunk Annának, aki Apával éppen innivalót vett Petinek a boltban, hogy holnap behozhassa a kórházba. A "holnap" már belátható távolság volt nekik, ezen az estén így könnyebb volt megnyugtatni őket.
Harmadnapra kötéscsere.
A bőr szerencsére megtapadt, mehettünk. Riasztottam az otthoniakat, hogy indulás, én pedig összepakoltam, és vártunk.
Végre belépett az ajtón Édesapám, akit Peti olyan örömmel üdvözölt, mint még soha. Futás az autóba, menekülés haza. Anna végig a kezemet fogta, és nem volt hajlandó elengedni. Másnap a játszótéren fél percenként ellenőrizte, hogy a bátyja megvan- e még.
Néhány nappal később oldódott csak kicsit, mikor rám nézett ebéd közben nagy, komoly szemekkel:
- Anya, máskor ne tűnj el.

2018. május 31., csütörtök

Műtétre várva - mivel segíthetsz?

...mivel Peti végre nem csak leküzdötte a nagyon komoly vashiányt, de sikerült magára szedni a röntgenhez szükséges súlyt is, így felkerekedtünk, és ismét ellátogattunk a "kezes doktorbácsihoz". Mindenki jött, mert jelen akartam lenni, viszont a röntgenbe már nem mehettem be Petivel (ide a férjem vitte be, és próbálta együttműködésre bírni az addigra már éhes, fáradt és teljesen túlpörgött kisfiút). A doki szerencsére most korrekt, őszinte és alapos volt - a férjem szerint csupán a legutóbb lehetett rossz napja. Június első felében kaptunk egy műtéti időpontot, ami azért kissé hideg zuhanyként ért. Vagy talán a 6-8 műtét, ami az elkövetkező négy évben vár rá, nem tudom. Mindenesetre van mögöttem egy nehezebb, gondolkodósabb időszak. Amit eleinte nem is értettem, hiszen tudtuk az elejétől, hogy lesz egy ilyen "keményebb" szál a történetünkben, és vártuk, hogy tudjon segíteni az orvostudomány - most pedig itt vagyunk, segítenek, kezdődik, méghozzá egy rövid, viszonylag rövid gyógyulási idővel bíró, és abszolút rutinműtéttel előttünk.
Mégis, mi bajom van?
Aztán kezdtem rájönni, hogy mik zavarnak - és ennek kapcsán, hogy mi az, ami most nagyon nem jó nekünk, és mi az, ami segít. Magyarul, mit ne tegyél, ha segíteni akarsz nekünk, vagy egy más hasonló helyzetben lévő családnak, és mi az, ami viszont jó.

1. Imádkozz értünk. Túl azon, hogy Isten sokkal többet tud adni, mint mi egymásnak, és hogy tényleg érződni szokott az imádság ereje, jó érzés tudni, hogy gondolnak ránk, jót akarnak nekünk, gondolataikban és imáikban hordoznak minket. Aki imádkozik, az hisz. Hisz a Jóistenben, hogy ki tudja vezetni a bajban lévőket a viharos hullámok közül, hisz benne, hogy végül minden jóra fordul, hogy a szenvedések elviselhetőek lesznek, a szomorúság mulandó, és hogy minden a javunkra fog válni. És ez nagy segítség abban, hogy mi, az érintettek is elhiggyük ugyanezeket.

2. Kérlek, ne kezdd el bírálni az életünket. Főleg a valamilyen módon közelállók öntik ilyen formába aggodalmukat, tehetetlenségüket és kétségbeesésüket, amit megértek, de segíteni egyáltalán nem segít. Kérlek, hidd el, hogy mi - vagy az adott, hasonló helyzetben lévő család - tudja, hogy mit miért csinál, hogy miért tartja meg, miért vállal következőt, miért lakik ott, miért vesz a gyerekének háromkerekű motorbiciklit, vagy akármi, a legkisebb részletektől a legsúlyosabb döntésekig. Ha a nehéz helyzet esetleg egy bűn természetes következménye, kérlek, akkor se ostorozd, piszkáld őket azért, amit már nem tudnak megváltoztatni. Elég kevés ember él a földön, aki súlyos válsághelyzetben pozitívan reagál a kioktatásra, inkább próbáld meg az első pontot, és segíts nekik kijutni a válságból. (Ha pedig az Egyház parancsaitól szeretnéd eltéríteni őket, mert SZERINTED úgy könnyebb lenne, akkor inkább... Ááá, ilyen valószínűleg úgy sem létezik.)

3. Vannak helyzetek, amikor nehéz, idegesítő, és kimerítő a "hogy vagy?" kérdésre válaszolni. A kérdezővel ápolt viszony függvényében ez lehet nagyon jóleső, szívmelengető kérdés is - de ha távolabbi ismerősök "röpülnek rá" hirtelen a felbukkant helyzetre, az bizony zavaró. Nem vagyok az egyoldalú kommunikáció híve, de ebben a helyzetben komoly könnyítés, ha a másik fél csupán együttérzéséről vagy jóindulatáról tanúsít, reakciót nem várva. Köztes megoldásnak még jól szokott jönni a "szólj, ha segíthetek valamiben" - különösen, ha tudjuk, hogy komoly szándék áll mögötte.

4. A fizikai segítség. Sokszor látunk olyan felhívásokat, ahol beteg gyerekeknek, súlyos válsághelyzetben lévő családoknak szerveznek gyűjtést. Emiatt kialakulhat bennünk az az érzés, hogy a "valódi", vagy kézzelfogható segítség bizony súlyos pénzösszegeket, legalábbis komoly anyagi értékű dolgokat jelent. Vannak családok - szerencsére ilyen a miénk is - ahol ennél egyszerűbb dolgokról van szó. Ha úgy gondolod, hogy valakinek a környezetedben mégis valami kézzelfogható dologra van szüksége, akkor ügyelj rá, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe az ajándékozottat. Egy lábadozó gyereket ápolgató kisgyerekesnek valószínűleg óriási dolog lesz egy tálca sütemény is...

5. De ami fontosabb: a jelenlét. Nem biztos, hogy egy beteg kisgyermeket nevelő családnak - főleg, ha valami "akció" is van, lesz kapacitása kifelé is folyamatosan figyelni, kommunikálni, jelentkezni. (Én személy szerint attól még általában mindent elolvasok, és megjegyzek - és nagyon, nagyon jól szoktak esni a biztató szavak.) Ha az ismerősök ezt megértéssel kezelik, és ennek ellenére elérhető közelségben maradnak, az bizony nagy segítség.
És visszatérve az előző ponthoz: ha vagytok olyan viszonyban a családdal, és van rá reális lehetőségetek, akkor látogassátok meg. Sokkal többet jelent, mint bármi ajándék. Már csak azért is, mert a legnagyobb gondunk nem az, hogy egy tartósan beteg, sérült, vagy fogyatékos gyermek állapotán javítsunk, hanem, hogy

6. állapota ellenére a lehető legteljesebb gyermekkort tudjuk neki megadni, és így (is) lehetőleg teljes és egész életre tudjuk nevelni. A legnagyobb, és legszélesebb körű segítség ehhez kell. Sokszor elég annyi, hogy normális hangos beszéljenek a gyerekkel, emberszámba vegyék, és hogy először iránta, ne az állapota iránt érdeklődjenek. Ez inkább hozzáállás, mint könnyen megvalósítható tipp, de azért annyira nem nehéz. :)

7. És kérlek, ne feledkezz meg a család többi tagjáról sem. Lehet, hogy nem látszik, de igenis egy-egy betegség, fogyatékosság az egész család életét befolyásolja, és az ehhez kapcsolódó események komolyan megviselhetik mindegyik, de tényleg mindegyik családtagot. Egy-egy műtét, állapotromlás, stb. esetén figyeljünk a testvérekre is. Sokszor elegendő segítség nekik is annyi, hogy "átlagos" gyerekek lehetnek, vagy meglátogatják őket is, amíg a testvér (esetleg Anyával) kórházban van.

Köszönöm, hogy megérted.


2018. május 16., szerda

Így neveltek ti... 2. - A legfőbb kérdés

Előző bejegyzésemben utaltam rá, hogy jelen írás - eredeti célja szerint - egy gyakorlatiasabb, eszközöket számba vevő írás szeretett volna lenni. Mentegetőzés helyett felhívom a figyelmeteket erre az írásra, és akkor már úgy általában, az egész blogra.
És egy pillanatra én is megállok, mielőtt szem elől tévesztem a célt - mármint a gyermeknevelésben.
Mert mi is kell, hogy legyen a legfontosabb nekünk, katolikus szülőknek, ha nem az, hogy az üdvösségre segítsük gyermekeinket?
Minden más - hogy határozottak legyenek, vagy csendesek, hogy odaadják-e a játékukat a játszón a másik gyereknek - csak eszközök. Eszközök arra, hogy megtalálják, hogyan is akarja őket magához vonni a Jóisten, mit akar rajtuk keresztül cselekedni a világban, és hogyan lássák meg és fogadják el azt a hatalmas szeretetet, ami életre hívta őket.
A fent linkelt írás kicsit visszavezetett két nagyon fontos gondolathoz. Az egyik a szabad akarat kérdése. Bármit is szeretnénk - még ha a lehető és valóságos legjobbat, az üdvösséget is - nem erőszakolhatjuk rá másra. A saját gyermekeinkre sem. Gondoljunk csak bele, hogy még a Jóisten sem üdvözít senkit akarata ellenére. Pedig ő sokkal, sokkal jobban szereti a gyermekeinket még nálunk is.
A másik - hogy végre az eszközökről is szó essék - az imádság fontossága. A saját bőrömön tapasztalom, hogy bármiféle munkához a legjobban az imádság ad erőt, és hogy ha az Istennek felajánlva imádsággá válik bármi munkám (mosogatás, főzés, blogbejegyzés - akármi), akkor mennyivel hatékonyabb (főleg a fent tárgyalt cél tekintetében), mennyivel édesebb, mennyivel értelmesebb. A gyermeknevelés is munka. Minden egyes pelenkacseréjével, altatással, közös beszélgetéssel együtt, és egész folyamatában is. Imádkozva könnyebb.
És imádkozzunk értük is, hogy amit tökéletlen és gyarló emberi eszközeinkkel nem tudunk elérni, azt a Jóisten tegye teljessé és tökéletessé bennük.
És imádkozzunk velük is, különösen, amíg kicsik, hogy természetes és követendő példa legyen számukra. (A kamaszokkal még szülői tapasztalatom nincs, de sokszor nekik több szükségük van arra, hogy elvonulva, egyedül tudjanak Istennel találkozni. Kamaszkoromban velem már inkább csak a templomban lehetett együtt imádkozni, de egy-egy asztalon felejtett, vagy ajánlott keresztény könyv, vagy "elcsendesedős" lelkigyakorlat lehetősége nagy segítség volt.)
De imádságunkban, nevelésünkben és saját viselkedésünkben is ügyeljünk rá, hogy a fő cél lebegjen a szemünk előtt. Nem "tökéletes" embereket kell nevelnünk (hiszen Isten tökéletes embereket teremtett, ráadásul, mivel megkapták a keresztség szentségét, gyakorlatilag nem tudnak bűnt elkövetni, míg a tudatuk el nem éri azt a fejlettségi szintet), hanem, a mennybe kell jutnunk, mindannyiunknak, házunk népével együtt.

2018. május 3., csütörtök

Így neveltek ti... 1. - gondolatok a nevelésről

Viszonylag régóta motoszkál a fejemben a gondolat, hogy elmeséljem, hogyan is nevelem a gyermekeimet, és miért nevelem őket úgy, ahogy nevelem. 
Sok elmélettel és gyakorlattal találkozom, és sok kérdés merül fel bennem ezekkel kapcsolatban. Mindazonáltal, fontosnak tartom leszögezni, hogy nem tisztem bárki nevelési gyakorlatát, azaz, a hétköznapi életét kritizálni. Már csak azért is, mert tudom, milyen nehéz. 
Ahogy egyre többet beszélgetek itt, a faluban az idősekkel, és persze, ahogyan egyre több tapasztalatom lesz a saját gyermekeimmel, kezd kialakulni bennem egy kép arról, hogy milyen lenne az ideális rendszer, az ideális környezet - most éppen gyereknevelés szempontjából. Mondanom sem kell, nem az, ami most van - akár velem, akár általánosan. 
Sok olyan véleményt hallottam (és főleg olvastam), hogy a "régiek"  hagyták a gyereket sírni, hogy keménykötésű nagyanyáink és dédnagyanyáink nem a gyermekeik érzelmeivel törődtek, hanem ellátták a háztartást, hogy mennyivel szigorúbbak voltak, és mennyivel kevesebb időt szántak a gyermekeikre. Az itteni asszonyokkal való beszélgetésből viszont más derül ki. A régiek számára ugyanis a család egy sokkal tágabb, de sokkal szorosabb viszonyulást jelentett: egy igazi közösséget, akik együtt - vagy legalábbis egymáshoz közel - éltek, segítették egymást a mindennapi feladatokban, a munkában, és együtt ünnepeltek. Egy kisgyermekre előfordult, hogy két-három gondoskodó asszony is jutott, akik vigyáztak rá, ha az édesanya éppen kihímezte a keresztelős ingecskét, kimosta a ruhákat, vagy egész egyszerűen csak nagyon kimerült. (És ne feledjük, ez nagyon, nagyon nem ugyanaz, mint amikor a bölcsődében a baba az édesanyától távol, és idegen kezekben van.) Ebből a rendszerből nekem jelenleg a férjem 87 éves nagymamája jut - szóval a hozzáállást látom és érzem, de szegény asszony messze nem tud annyit segítséget adni, mint amennyit szívéből szeretne. Azonban így is nagyon hálás vagyok, hogy a (sokszor a túlélésemet jelentő!) apró segítségeken felül a gyermekeim még ismerhetik őt, olyan mondókákat és énekeket hallhattak, amiket nélküle soha, megtapasztalhatták azt a fajta családi kötődést, ami az ő generációjának még teljesen természetes volt. Most képzeljétek el, milyen lehetett régen kisgyerekes édesanyának lenni egy olyan világban, ahol a közvetlen környezetedben 2-3 ilyen (csak jobb fizikai kondiban lévő) idősebb asszony élt... 
Így már kicsit, ugye, hihetőbbnek tűnik az is, hogy a ma "kötődő" vagy "kapcsolódó" nevelésnek hívott hozzáállás valójában nem a század találmánya, és megvalósítható volt a sokkal ezelőtti generációkban is.  
Mert hogy hozzám ez áll közel, nem csupán gyakorlati szempontból (azaz, nem csak azért, mert nálunk ez az, ami működik, ami nekünk élhető), de pedagógiai meggyőződésből is. (Annak ellenére, hogy megértem azokat, akik máshogy nevelnek - már csak azért is, mert a fent leírt támogató háttér híján ez nagyon sok helyen teljesen, teljesen kivitelezhetetlen.)
Igyekszem tehát úgy megválasztani a reakcióim módját, a fegyelmezés eszközeit, hogy mindig figyeljem, érzékeljem őket: az érzelmeiket, a véleményüket, az igényeiket és a szükségleteiket. Nagyon sokszor úgy gondolom, hogy félreértik vagy az anya-gyermek kapcsolat kialakításának lényegét, vagy azt, hogy én mit valósítok meg belőle. Van olyan (diszkrécióból pontosabban nem definiált) családtagom, aki szerint elkényeztetem a gyerekeimet, a gyerek dolga az, hogy sírjon és üvöltsön, és hogy tanulja meg idejében (mondjuk élete első fél éve alatt), hogy csak magára számíthat. 
Kulcskérdéshez érkeztünk. 
Mert a nevelési eszközök megválasztásának fő szempontja, hogy mit akarunk elérni. Rövid- és hosszútávon. 
Természetesen kisebb léptékben gondolkozva túlélni szeretnénk, nagyobb léptékben gondolkozva pedig rendes, normális felnőtteket nevelni. Jelen blogger konkrét példájában hívő, boldog és öntudatos katolikusokat. (Más szülőknél a "rendes" jelentheti azt, hogy szorgalmasan dolgozó, valamiféle társadalmi megbecsültséget elérő, megint másoknál, hogy frusztrációtól mentes, igényeit hatékonyan érvényesítő - szóval itt már van némi szórás, de engedtessék meg, hogy a saját szempontjaimról írjak csupán. Mert máséról egyszerűen nem tudok hitelesen.)
Gond akkor van, ha a rövid- és hosszútávú célok, tehát a túlélés és a "normális" felnőtté nevelkedés nem tűnik összeegyeztethetőnek. 
Mindenesetre én arra törekedtem, hogy életük első - legérzékenyebb - időszakában azt az információt adjam át nekik, hogy a világ biztonságos, hogy gondoskodnak róluk, hogy érdemes bízni, érdemes hinni abban, hogy akinek a kezében van a sorsuk, az alapvetően jó. Úgy akartam bánni velük, ahogy velem a Jóisten bánik. (Más kérdés, hogy ezt nem tudjuk száz százalékig megvalósítani - hiszen bűnös emberek vagyunk. De Isten a saját képmására teremtett minket, ezért nagyon törekszem arra, hogy ezt a tükröződést meg tudjam nekik mutatni. Hogy valami fogalmat kialakíthassanak arról, hogy mit jelent embernek lenni. Nem azért, mert több lennék, jobb lennék, szentebb lennék másnál - egyszerűen csak azért, mert nincs más édesanyjuk, akivel most, az első három évben ilyen közel lennének egymáshoz. Nincs más rajtam kívül, aki megmutathatná.) Ehhez képest kell hát minden egyes helyzetben eldöntenem, hogy hogyan reagálok, mit akarok közölni velük - szavakban és azon túl. 
És persze fontos - rövid- és hosszútávon - hogy felfogják, mi az, hogy rossz, mi az, hogy bűn, és mi az, hogy tiltás. Ez nyilván nehéz. Mert kicsik. És mert még nem egy nyelvet beszélünk: sokszor nehéz belőni, hogy amivel én azt akarom közölni, hogy valami rossz, azt ők valójában hogyan fogják érteni. Fegyelmezni tehát kell, de a kérdés ismét az, hogy hogyan. Érdemes arra is gondolni, hogy ebben az életszakaszban nem következtetéseket vonnak le, hanem mintát követnek. Persze, itt már kezdünk áttérni az eszközökhöz, amit egy későbbi bejegyzésben szeretnék részletezni.