1. riport
Riporter: Ön fiatal aktivistaként nagyon sokat foglalkozik a társadalom peremén élőkkel, az LMBTQ közösséggel. Mennyire érzi ezt modern korunk problémájának?
Aktivista: Úgy gondolom, ez a kérdés régebben is jelen volt, társadalmunknak sok-sok generációval ezelőtt is voltak érintett tagjai, nem mondanám, hogy ez csupán a 21. század témája. Azonban ezen embertársaink nem nagyon beszéltek, és sokszor ma sem beszélnek helyzetükről, mivel a társadalom ezt magánügyként, ebből kifolyólag egyfajta tabuként kezeli. Ez egyfajta elzárkózást eredményez mindkét fél részéről, és így megnehezíti, hogy ezek az emberek segítséget kapjanak.
Riporter: Segítséget említ. Vannak, akik szerint a homoszexuális, transzszexuális, szóval az LMBTQ által lefedett csoportok egyes tagjai szeretnének másságuktól szabadulni, és heteroszexuális, vagy legalábbis hagyományosabb életmódot folytatni. A konzervatív oldalról sokszor felróják, hogy ezek az emberek nem kapnak elég segítséget tervükhöz, mások viszont radikálisan elutasítják ennek még a lehetőségét is. Mi a véleménye ezekről az úgynevezett konverziós terápiákról?
Aktivista: Nagyon veszélyesnek tartom ezt a fajta beavatkozást. Egy dolog, hogy a jog milyen lehetőségeket ad, és más, hogy mi valósul meg ebből. A jog nem tudja szabályozni az ebben döntést hozó egyénre nehezedő társadalmi nyomást, a család esetleges kényszerítő hozzáállását, az érzelmi zsarolást, stb. Úgy gondolom, nem kéne engedni, hogy ezeket az egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket ennek a lehetőségnek a legalizálásával még súlyosabb krízisbe sodorjuk.
Riporter: Milyen krízisre gondol egész pontosan? Mi lehet egy ilyen visszafordulás veszélye?
Aktivista: Pont a visszafordíthatatlansága. Ismétlem: a társadalmi, családi nyomás, de akár az érintettek szégyenérzete is hihetetlen nagy teher. Aki egyszer belesodródik, nem valószínű, hogy lesz ereje visszalépni, nemet mondani. Ráadásul többnyire egyedül hagyják a döntése következményeivel. A krízis pedig előáll: a páciens magára marad szégyenérzetével, kérdéseivel, sokszor előbb vagy utóbb depresszióba esik. Sajnos hosszú távon az öngyilkosság veszélye is reális.
Riporter: Bár társadalmi nyomásról beszél, manapság mégis azt látjuk, hogy egyre több szó esik a másságról, egyre inkább előtérbe kerülnek az LMBTQ emberek. Ebben valószínűleg nagy szerepe van a Pride felvonulásnak is, amely elég vegyes érzelmeket kelt. Mennyire találja hasznosnak vagy károsnak a társadalmi szintű párbeszéd szempontjából?
Aktivista: Nyilván vannak az érintettek között is, akik nem szívesen viszik ki ezt a kérdést az utcákra, és ha lehet, nem is beszélnek róla senkinek. Ez a téma intimitásánál fogva részben természetes reakció. Vannak olyanok is, akik viszont minden személyes élmény nélkül, egyszerűen csak szolidaritásból és felelősségből tartanak velünk. Ennek személy szerint nagyon örülök. Úgy gondolom, nem csak nagyon fontos, de a demokrácia és az emberi jogok alapját is jelenti, hogy kiálljunk azokért is, akik valamiért nem tudnak magukért kiállni.
2. riport
Riporter: Ön fiatal aktivistaként sokat foglalkozik az életvédelemmel, az abortuszon átesett nőkkel, és krízisbe került várandósokkal. Egyre többet hallani ezekről mind egyéni történetek, mind a társadalmi hatások szintjén. Mennyire találja az abortuszt modern korunk problémájának?
Aktivista: Úgy gondolom, ez a kérdés régebben is jelen volt, társadalmunknak sok-sok generációval ezelőtt is voltak érintett tagjai, nem mondanám, hogy ez csupán a 21. század problémája. Azonban ezen embertársaink nem nagyon beszéltek, és sokszor ma sem beszélnek helyzetükről, mivel a társadalom ezt magánügyként, ebből kifolyólag egyfajta tabuként kezeli. Ez egyfajta elzárkózást eredményez mindkét fél részéről, így megnehezíti, hogy ezek az emberek segítséget kapjanak.
Riporter: Századunkban azonban sok helyen így kívánják a nők szabadságát elősegíteni. Hivatkoznak nem csak arra, hogy a nem kívánt terhesség hogyan befolyásolja anya további szabadságát, de a nők önálló döntési jogára is. Ezen törvényhozók hangsúlyozzák, hogy nem az abortuszt, hanem annak választhatóságát szerrtnék elősegíteni, vagy kibővíteni. Erről mit gondol?
Aktivista: Nagyon veszélyesnek tartom ezt a fajta beavatkozást. Egy dolog, hogy a jog milyen lehetőségeket ad, és más, hogy mi valósul meg ebből. A jog nem tudja szabályozni az ebben döntést hozó egyénre nehezedő társadalmi nyomást, a család esetleges kényszerítő hozzáállását, az érzelmi zsarolást, stb. Úgy gondolom, nem kéne engedni, hogy ezeket az egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket ennek a lehetőségnek a legalizálásával még súlyosabb krízisbe sodorjuk.
Riporter: Milyen krízisre gondol egész pontosan? Mi lehet egy abortusz, vagy egy abortuszt megengedő, vagy többeknek megengedő törvény veszélye?
Aktivista: Pont a visszafordíthatatlansága. Ismétlem: a társadalmi, családi nyomás, de akár az érintettek szégyenérzeteis hihetetlen nagy teher. Aki egyszer belesodródik, nem valószínű, hogy lesz ereje visszalépni, nemet mondani. Ráadásul többnyire egyedül hagyják a döntése következményeivel. A krízis pedig előáll: a páciens magára marad szégyenérzetével, kérdéseivel, sokszor előbb vagy utóbb depresszióba esik. Sajnos hosszútávon az öngyilkosság veszélye is reális.
Riporter: Ön említi az elszigetelődést. Azonban azt tapasztaljuk, hogy egyre több szervezet áll az abortuszon átesett, vagy azt fontolgató nők mellé, és egyre nagyobb sajtóvisszhangot kap a kérdés. Vagy hogy konkrét példát említsek, az életpártiak felvonulása, a "March for life" is egyre nagyobb tömegeket vonz. Mit gondol, mennyire hatékony eszköze ez a társadalmi párbeszédnek?
Aktivista: Nyilván vannak az érintettek között is, akik nem szívesen viszik ki ezt a kérdést az utcákra, és ha lehet, nem is beszélnek róla senkinek. Ez a téma intimitásánál fogva részben természetes reakció. Vannak olyanok is, akik viszont minden személyes élmény nélkül, egyszerűen csak szolidaritásból és felelősségből tartanak velünk. Ennek személy szerint nagyon örülök. Úgy gondolom, nem csak nagyon fontos, de a demokrácia és az emberi jogok alapját is jelenti, hogy kiálljunk azokért is, akik valamiért nem tudnak magukért kiállni.
