2019. április 10., szerda

Utat a kegyelemnek

Előfordul - ó, de még mennyiszer, - hogy az élet kicsit máshogy alakul, mint ahogy mi elképzeljük. A pozitív gondolkodás ilyenkor ránkpirít, hogy vegyük kézbe az életünket, és navigáljuk ki magunkat a bajból (vagy, eleve bele se kerüljünk). Túl azon, hogy pszichológiailag milyen hatásai vannak ennek a szemléletnek, mely sugallja azt is, hogy akivel rossz dolgok történnek, az negatív (szóval rossz), álljunk meg egy kicsit.
Tegyük fel, hogy egy nő szegénységben él. Van egy reményteli, de még nem stabil párkapcsolata, a párja természetesen hasonlóan szegény.  Vállaljon-e gyermeket?
...mivel Isten úriember, természetesen hagy döntési lehetőséget, a nő pedig dönt: igen, itt és most érkezhet a gyermek.
Dönthet aztán az apa is: hogy elfogadja-e az érkezőt, vagy inkább titokban szakít vele?
És dönthet a család, hogy támogatják-e őket. Dönthet a fogadós, hogy befogadja-e. Dönthetnek a názáretiek, a tanítványok. Dönthet Cirenei Simon, hogy segít-e, Veronika, hogy letörli-e a véres arcot. Dönthetünk persze mi is.
Van viszont, aki ezekről a döntési lehetőségekről lemond. Ez a negatív, önsorsrontó, ügyetlen ember... ja, nem ember, hanem az élő Isten, Jézus Krisztus. Aki kiszolgáltatta magát Mária alázatosságábak, József jóindulatának, a tanítványok igazságvágyának, arimateai József emberségének. És persze a mi tiszteletünknek és jószándékunknak minden szentáldozásnál. Is.
És mi döntünk.
A gond csak az, hogy nagyon nehezen ismerjük fel a döntéshelyzeteinket, és bennük a valós döntést.
Mert ugyanúgy, ahogy nem értették a tanítványok, hogy mit veszíthetnek az állandó versengéssel, hogy mi lehet fontosabb a bőséges halfogásnál, miért nem ronthatnak karddal a Jézust elfogó katonákra, vagy az apostolok apostolai, hogy miért másodlagos kérdés, hogy ki fogja elhengeríteni a követ a sír elől, ugyanúgy mi sem látunk tovább a saját fizikai határainknál. De honnan lesz munkám? Miből fogom eltartani? Hol fogunk lakni? Elég lesz ennyiünknek? Be tudom illeszteni az órarendbe?
...majd meggyőzzük magunkat, hogy Isten egészen biztosan nem várja tőlünk ezt. (Mert tudjuk, hogy szeret minket, de mi szeretnénk eldönteni, hogy mikor és hogyan szeressen, és hogy hogyan vezessen üdvösségre.)
A döntés a valóságnak egy egész más rétegében zajlik. Ha elképzeljük az apostolokat, akik egy szomorú és kétségbeesett kivételtől eltekintve mind odaadták az életüket (János naponként, a többiek vértanúhalált halva) Krisztusért, szerintem kicsinyesnek és nevetségesnek hatnak a mi aggodalmaink.
Bízzunk jobban. Avagy gondoljuk, hogy aki mennyei dicsőségét föladva szegénnyé lesz értünk, aki kínhalált hal a kereszten, aki minden nap a kenyér színében szolgáltatja ki magát nekünk, az nem törődik a mi életünkkel? S hogy ha üdvösségünket nem akadályozza, megtagadná tőlünk a földi életünket?
Nem, hisz erről mi döntünk. Minden nap, a föld és az ég dolgai között.
...ellepnek minket a földi élet limlomjai, mint egy rendetlen szobában, ahol külön utat kell túrni a kacatok között. Ha másra nem is vagyunk képesek, legalább hagyjunk utat a kegyelemnek.