Ha tudtam volna...

...ha tudtam volna, hogy kik laknak odabent, még százszor ilyen boldog lettem volna.
De ha tudtam volna, hogy így érkezel, talán felkészültem volna jobban, hogy ne fájjon annyira minden rosszindulatú, vagy tapintatlan kérdés.
Hogy ne haragudjak a csecsemősökre, akik elrejteni próbálták a bajt előlem. Hogy tudjam, mit mondjak a rokonoknak, közeli barátoknak, akik olyan jó szívvel vártak téged és a testvéredet, és velünk együtt nem sejtettek semmit. Hogy tudjam, mi vár ránk, és mi lesz a következő lépés.
Ha tudtam volna, hogy miben lesz nehezebb, talán sokkal többet tudtam volna segíteni ott, az elején. Valószínűleg már megkerestem volna azt a kedves kardiológust, akihez végül kerültél, és a szuper konduktort és gyógytornászt is, akikhez majdnem késve jutottunk el. Megcsináltam volna legalább a jogosítványt, hogy minden szükséges fejlesztésre és vizsgálatra eljuthass.
Ha tudtam volna, mivel fogsz küzdeni, már előre felvérteztem volna magam, hogy támogatni tudjalak. Hogy én se akarjam feladni, mikor huszadszor biztatlak, hogy próbáld megfogni, vagy gyere oda hozzám. És hogy könnyebben engedjem el a fülem mellett azokat az aggodalmakat, amik szerint nem fogsz tudni járni, fogni, kanállal enni, ebédet főzni, felöltözni, vagy zongorázni.
Ha előbb tudtam volna, sokkal több boldog, nyugodt óránk lett volna együtt.
Nem dobálnának a hullámok, nem fakadtam volna sírva az első lépéseidnél, nem hatódtam volna meg, mikor embermagas tornyot építettél, nem estem volna kétségbe a kardiológusnál, vagy a műtő előtt. Talán.
Persze, milyen buta is vagyok. Hiszen tudhattam volna, hogy Isten semmi mást nem szán nekem, csakis a legjobbat. És hogy minden nap, minden hét, minden év végén ha a lelkembe nézek, fénylik a boldogságtól. Bizony, jócskán van miért hálásnak lennem veled kapcsolatban (is). Ha mást nem is, ezt azért tudhattam volna.