Igazából ez most valami egészen más. Nem tudom ott felvenni a labdát, ahova két éve gurítottam, pedig ott áll. De ez most egy másik labda.
Furcsa, hogy amikor tényleg igazi nagy változások voltak az életemben - megkérték a kezemet, elvégeztem a pedagógiát, állást találtam, férjhez mentem, összeköltöztünk - akkor nem dokumentáltam. Csak éltem. Pedig szerettem volna nyomot hagyni arról, aki akkor voltam - hogy mit gondoltam a házasságról, a pályaválasztásomról. De elkapott a gépszíj, és nem maradt rá se idő, se energia. Most lelassultam.
Amíg várandós voltam, kérdeztem a férjemet, hogy mit gondol, hogyan fogom bírni, ha hirtelen rámzuhan a csönd, a nyugalom, a "semmittevés". Mert annak ellenére, hogy gyerekek mellett egy Anyának sosincs egy perc nyugta sem, mégiscsak felvesz az élet valami monoton, és az eddigieknél jóval halkabb kattogást.
Ebből a szűrt, puha világból szeretnék mesélni.
És azt hiszem, itt az ideje, hogy merjek magamról, a saját életemről mesélni, levetve azt a tartózkodást és félelmet, amit eddig falként húztam a világ és közém.
Vagyok.
Ez vagyok, ilyen vagyok, és így élek.
És ez így rendben van.
