... nem tudom még, hogyan írjam le, hogy mennyi mindent tanulok a világból, a szakmámból, a mindenféle tevékenységeimből.
Úgy érzem magam minden pillanatban, mint egy óriásbébi, akinek mindig minden pillanat új és újat mond.
És néha úgy érzem magam, mint egy túltáplált óriásbébi, aki már egy kortyot se bír lenyelni többet.
Talán csak azt az érzést említem, mikor ott kint állok, s előttem valaki más, és együtt kell létrehoznunk valami megismételhetetlen és nagyszerű dolgot.
Talán csak azért említem, mert magamnak lesz nagy szüksége rá. Később. Talán.
... de, kint áll egy ember, pálcával a kezében (vagy anélkül) - és én minden addigi magabiztosságomat a sarokba hajítva kapaszkodok, csimpaszkodok a tekintetemmel abba a kézbe. Az a kéz tartja meg a kereteket, amik megtarthatnak engem.
És próbálok a lehető legjobban élni vele.
Próbálok magamtól is akarni arra menni, amerre ő akar.
Közben nem elnyomni magam - hiszen, úgy csak egy súly leszek a kezén, ami akadályozza őt. Úgy megbénulok.
És küzdök, küzdök magam ellen: hogy hajlítható legyek, hogy rugalmas legyek, hogy partner legyek.
Küzdök magam ellen: hogy nő legyek.
