...mivel Peti végre nem csak leküzdötte a nagyon komoly vashiányt, de sikerült magára szedni a röntgenhez szükséges súlyt is, így felkerekedtünk, és ismét ellátogattunk a "kezes doktorbácsihoz". Mindenki jött, mert jelen akartam lenni, viszont a röntgenbe már nem mehettem be Petivel (ide a férjem vitte be, és próbálta együttműködésre bírni az addigra már éhes, fáradt és teljesen túlpörgött kisfiút). A doki szerencsére most korrekt, őszinte és alapos volt - a férjem szerint csupán a legutóbb lehetett rossz napja. Június első felében kaptunk egy műtéti időpontot, ami azért kissé hideg zuhanyként ért. Vagy talán a 6-8 műtét, ami az elkövetkező négy évben vár rá, nem tudom. Mindenesetre van mögöttem egy nehezebb, gondolkodósabb időszak. Amit eleinte nem is értettem, hiszen tudtuk az elejétől, hogy lesz egy ilyen "keményebb" szál a történetünkben, és vártuk, hogy tudjon segíteni az orvostudomány - most pedig itt vagyunk, segítenek, kezdődik, méghozzá egy rövid, viszonylag rövid gyógyulási idővel bíró, és abszolút rutinműtéttel előttünk.
Mégis, mi bajom van?
Aztán kezdtem rájönni, hogy mik zavarnak - és ennek kapcsán, hogy mi az, ami most nagyon nem jó nekünk, és mi az, ami segít. Magyarul, mit ne tegyél, ha segíteni akarsz nekünk, vagy egy más hasonló helyzetben lévő családnak, és mi az, ami viszont jó.
1. Imádkozz értünk. Túl azon, hogy Isten sokkal többet tud adni, mint mi egymásnak, és hogy tényleg érződni szokott az imádság ereje, jó érzés tudni, hogy gondolnak ránk, jót akarnak nekünk, gondolataikban és imáikban hordoznak minket. Aki imádkozik, az hisz. Hisz a Jóistenben, hogy ki tudja vezetni a bajban lévőket a viharos hullámok közül, hisz benne, hogy végül minden jóra fordul, hogy a szenvedések elviselhetőek lesznek, a szomorúság mulandó, és hogy minden a javunkra fog válni. És ez nagy segítség abban, hogy mi, az érintettek is elhiggyük ugyanezeket.
2. Kérlek, ne kezdd el bírálni az életünket. Főleg a valamilyen módon közelállók öntik ilyen formába aggodalmukat, tehetetlenségüket és kétségbeesésüket, amit megértek, de segíteni egyáltalán nem segít. Kérlek, hidd el, hogy mi - vagy az adott, hasonló helyzetben lévő család - tudja, hogy mit miért csinál, hogy miért tartja meg, miért vállal következőt, miért lakik ott, miért vesz a gyerekének háromkerekű motorbiciklit, vagy akármi, a legkisebb részletektől a legsúlyosabb döntésekig. Ha a nehéz helyzet esetleg egy bűn természetes következménye, kérlek, akkor se ostorozd, piszkáld őket azért, amit már nem tudnak megváltoztatni. Elég kevés ember él a földön, aki súlyos válsághelyzetben pozitívan reagál a kioktatásra, inkább próbáld meg az első pontot, és segíts nekik kijutni a válságból. (Ha pedig az Egyház parancsaitól szeretnéd eltéríteni őket, mert SZERINTED úgy könnyebb lenne, akkor inkább... Ááá, ilyen valószínűleg úgy sem létezik.)
3. Vannak helyzetek, amikor nehéz, idegesítő, és kimerítő a "hogy vagy?" kérdésre válaszolni. A kérdezővel ápolt viszony függvényében ez lehet nagyon jóleső, szívmelengető kérdés is - de ha távolabbi ismerősök "röpülnek rá" hirtelen a felbukkant helyzetre, az bizony zavaró. Nem vagyok az egyoldalú kommunikáció híve, de ebben a helyzetben komoly könnyítés, ha a másik fél csupán együttérzéséről vagy jóindulatáról tanúsít, reakciót nem várva. Köztes megoldásnak még jól szokott jönni a "szólj, ha segíthetek valamiben" - különösen, ha tudjuk, hogy komoly szándék áll mögötte.
4. A fizikai segítség. Sokszor látunk olyan felhívásokat, ahol beteg gyerekeknek, súlyos válsághelyzetben lévő családoknak szerveznek gyűjtést. Emiatt kialakulhat bennünk az az érzés, hogy a "valódi", vagy kézzelfogható segítség bizony súlyos pénzösszegeket, legalábbis komoly anyagi értékű dolgokat jelent. Vannak családok - szerencsére ilyen a miénk is - ahol ennél egyszerűbb dolgokról van szó. Ha úgy gondolod, hogy valakinek a környezetedben mégis valami kézzelfogható dologra van szüksége, akkor ügyelj rá, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe az ajándékozottat. Egy lábadozó gyereket ápolgató kisgyerekesnek valószínűleg óriási dolog lesz egy tálca sütemény is...
5. De ami fontosabb: a jelenlét. Nem biztos, hogy egy beteg kisgyermeket nevelő családnak - főleg, ha valami "akció" is van, lesz kapacitása kifelé is folyamatosan figyelni, kommunikálni, jelentkezni. (Én személy szerint attól még általában mindent elolvasok, és megjegyzek - és nagyon, nagyon jól szoktak esni a biztató szavak.) Ha az ismerősök ezt megértéssel kezelik, és ennek ellenére elérhető közelségben maradnak, az bizony nagy segítség.
És visszatérve az előző ponthoz: ha vagytok olyan viszonyban a családdal, és van rá reális lehetőségetek, akkor látogassátok meg. Sokkal többet jelent, mint bármi ajándék. Már csak azért is, mert a legnagyobb gondunk nem az, hogy egy tartósan beteg, sérült, vagy fogyatékos gyermek állapotán javítsunk, hanem, hogy
6. állapota ellenére a lehető legteljesebb gyermekkort tudjuk neki megadni, és így (is) lehetőleg teljes és egész életre tudjuk nevelni. A legnagyobb, és legszélesebb körű segítség ehhez kell. Sokszor elég annyi, hogy normális hangos beszéljenek a gyerekkel, emberszámba vegyék, és hogy először iránta, ne az állapota iránt érdeklődjenek. Ez inkább hozzáállás, mint könnyen megvalósítható tipp, de azért annyira nem nehéz. :)
7. És kérlek, ne feledkezz meg a család többi tagjáról sem. Lehet, hogy nem látszik, de igenis egy-egy betegség, fogyatékosság az egész család életét befolyásolja, és az ehhez kapcsolódó események komolyan megviselhetik mindegyik, de tényleg mindegyik családtagot. Egy-egy műtét, állapotromlás, stb. esetén figyeljünk a testvérekre is. Sokszor elegendő segítség nekik is annyi, hogy "átlagos" gyerekek lehetnek, vagy meglátogatják őket is, amíg a testvér (esetleg Anyával) kórházban van.
Köszönöm, hogy megérted.
