2018. május 3., csütörtök

Így neveltek ti... 1. - gondolatok a nevelésről

Viszonylag régóta motoszkál a fejemben a gondolat, hogy elmeséljem, hogyan is nevelem a gyermekeimet, és miért nevelem őket úgy, ahogy nevelem. 
Sok elmélettel és gyakorlattal találkozom, és sok kérdés merül fel bennem ezekkel kapcsolatban. Mindazonáltal, fontosnak tartom leszögezni, hogy nem tisztem bárki nevelési gyakorlatát, azaz, a hétköznapi életét kritizálni. Már csak azért is, mert tudom, milyen nehéz. 
Ahogy egyre többet beszélgetek itt, a faluban az idősekkel, és persze, ahogyan egyre több tapasztalatom lesz a saját gyermekeimmel, kezd kialakulni bennem egy kép arról, hogy milyen lenne az ideális rendszer, az ideális környezet - most éppen gyereknevelés szempontjából. Mondanom sem kell, nem az, ami most van - akár velem, akár általánosan. 
Sok olyan véleményt hallottam (és főleg olvastam), hogy a "régiek"  hagyták a gyereket sírni, hogy keménykötésű nagyanyáink és dédnagyanyáink nem a gyermekeik érzelmeivel törődtek, hanem ellátták a háztartást, hogy mennyivel szigorúbbak voltak, és mennyivel kevesebb időt szántak a gyermekeikre. Az itteni asszonyokkal való beszélgetésből viszont más derül ki. A régiek számára ugyanis a család egy sokkal tágabb, de sokkal szorosabb viszonyulást jelentett: egy igazi közösséget, akik együtt - vagy legalábbis egymáshoz közel - éltek, segítették egymást a mindennapi feladatokban, a munkában, és együtt ünnepeltek. Egy kisgyermekre előfordult, hogy két-három gondoskodó asszony is jutott, akik vigyáztak rá, ha az édesanya éppen kihímezte a keresztelős ingecskét, kimosta a ruhákat, vagy egész egyszerűen csak nagyon kimerült. (És ne feledjük, ez nagyon, nagyon nem ugyanaz, mint amikor a bölcsődében a baba az édesanyától távol, és idegen kezekben van.) Ebből a rendszerből nekem jelenleg a férjem 87 éves nagymamája jut - szóval a hozzáállást látom és érzem, de szegény asszony messze nem tud annyit segítséget adni, mint amennyit szívéből szeretne. Azonban így is nagyon hálás vagyok, hogy a (sokszor a túlélésemet jelentő!) apró segítségeken felül a gyermekeim még ismerhetik őt, olyan mondókákat és énekeket hallhattak, amiket nélküle soha, megtapasztalhatták azt a fajta családi kötődést, ami az ő generációjának még teljesen természetes volt. Most képzeljétek el, milyen lehetett régen kisgyerekes édesanyának lenni egy olyan világban, ahol a közvetlen környezetedben 2-3 ilyen (csak jobb fizikai kondiban lévő) idősebb asszony élt... 
Így már kicsit, ugye, hihetőbbnek tűnik az is, hogy a ma "kötődő" vagy "kapcsolódó" nevelésnek hívott hozzáállás valójában nem a század találmánya, és megvalósítható volt a sokkal ezelőtti generációkban is.  
Mert hogy hozzám ez áll közel, nem csupán gyakorlati szempontból (azaz, nem csak azért, mert nálunk ez az, ami működik, ami nekünk élhető), de pedagógiai meggyőződésből is. (Annak ellenére, hogy megértem azokat, akik máshogy nevelnek - már csak azért is, mert a fent leírt támogató háttér híján ez nagyon sok helyen teljesen, teljesen kivitelezhetetlen.)
Igyekszem tehát úgy megválasztani a reakcióim módját, a fegyelmezés eszközeit, hogy mindig figyeljem, érzékeljem őket: az érzelmeiket, a véleményüket, az igényeiket és a szükségleteiket. Nagyon sokszor úgy gondolom, hogy félreértik vagy az anya-gyermek kapcsolat kialakításának lényegét, vagy azt, hogy én mit valósítok meg belőle. Van olyan (diszkrécióból pontosabban nem definiált) családtagom, aki szerint elkényeztetem a gyerekeimet, a gyerek dolga az, hogy sírjon és üvöltsön, és hogy tanulja meg idejében (mondjuk élete első fél éve alatt), hogy csak magára számíthat. 
Kulcskérdéshez érkeztünk. 
Mert a nevelési eszközök megválasztásának fő szempontja, hogy mit akarunk elérni. Rövid- és hosszútávon. 
Természetesen kisebb léptékben gondolkozva túlélni szeretnénk, nagyobb léptékben gondolkozva pedig rendes, normális felnőtteket nevelni. Jelen blogger konkrét példájában hívő, boldog és öntudatos katolikusokat. (Más szülőknél a "rendes" jelentheti azt, hogy szorgalmasan dolgozó, valamiféle társadalmi megbecsültséget elérő, megint másoknál, hogy frusztrációtól mentes, igényeit hatékonyan érvényesítő - szóval itt már van némi szórás, de engedtessék meg, hogy a saját szempontjaimról írjak csupán. Mert máséról egyszerűen nem tudok hitelesen.)
Gond akkor van, ha a rövid- és hosszútávú célok, tehát a túlélés és a "normális" felnőtté nevelkedés nem tűnik összeegyeztethetőnek. 
Mindenesetre én arra törekedtem, hogy életük első - legérzékenyebb - időszakában azt az információt adjam át nekik, hogy a világ biztonságos, hogy gondoskodnak róluk, hogy érdemes bízni, érdemes hinni abban, hogy akinek a kezében van a sorsuk, az alapvetően jó. Úgy akartam bánni velük, ahogy velem a Jóisten bánik. (Más kérdés, hogy ezt nem tudjuk száz százalékig megvalósítani - hiszen bűnös emberek vagyunk. De Isten a saját képmására teremtett minket, ezért nagyon törekszem arra, hogy ezt a tükröződést meg tudjam nekik mutatni. Hogy valami fogalmat kialakíthassanak arról, hogy mit jelent embernek lenni. Nem azért, mert több lennék, jobb lennék, szentebb lennék másnál - egyszerűen csak azért, mert nincs más édesanyjuk, akivel most, az első három évben ilyen közel lennének egymáshoz. Nincs más rajtam kívül, aki megmutathatná.) Ehhez képest kell hát minden egyes helyzetben eldöntenem, hogy hogyan reagálok, mit akarok közölni velük - szavakban és azon túl. 
És persze fontos - rövid- és hosszútávon - hogy felfogják, mi az, hogy rossz, mi az, hogy bűn, és mi az, hogy tiltás. Ez nyilván nehéz. Mert kicsik. És mert még nem egy nyelvet beszélünk: sokszor nehéz belőni, hogy amivel én azt akarom közölni, hogy valami rossz, azt ők valójában hogyan fogják érteni. Fegyelmezni tehát kell, de a kérdés ismét az, hogy hogyan. Érdemes arra is gondolni, hogy ebben az életszakaszban nem következtetéseket vonnak le, hanem mintát követnek. Persze, itt már kezdünk áttérni az eszközökhöz, amit egy későbbi bejegyzésben szeretnék részletezni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése