2017. október 15., vasárnap

...mostanság

És megy az idő, valami szabadon választott eszközön, szabadon választott módon. A napok vánszorognak, a hónapok pedig szaladnak. 
És néha nehéz. Nem velük, hanem nekem. Talán magammal. Az a mély, belső feszültség, ami talán nem is lázadás, csak a nagy kétségbeesés. Mert leszámítva az izgalmat, hogy mi lesz akkor a kezével, és hogy fog alakulni a többi - leszámítva a nem mindennapi dolgainkat, azért nehéz. A mindennap a nehéz.
Most például Peti nem eszik - így futottunk még egy dévényes kört, hátha úgy rendesen rág, nyel, nem ereszti ki oldalt a vizet, ha iszik, és talán még a száját is csukva fogja tartani. Vasat pótlunk, hogy legyen étvágya, és már teljesen reményvesztetten várom, hogy elérjük azt a bűvös tíz kilót, ami fölött az illetékes kórház protokollja megengedi, hogy végre röntgenfelvétel készüljön a kezecskéjéről, hogy egyáltalán lássuk, mi van.
Közben itt vagyok, egyedül, és próbálok úgy túlélni, hogy közben a túlélésen kívül másra is jusson belőlem nekik. 
És valójában nagyon-nagyon szeretnék lenni, ha nem is az, aki korábban voltam (mert ez a jobb verzió, akárhonnan nézem), de valaki, akinek azért objektív szempontok alapján is érdemes volt megszületnie.
Annának folyton mehetnékje van, és már majd' megőrül a bezártságtól és mozgáshiánytól, én pedig nem győzök repülni a nyomában, hogy hatástalanítsam az összes életveszélyes csapdát, amit a szoba rejt.
Szóval nehéz. És nagyon-nagyon szeretném szebbnek látni és kicsit jobban megélni ezt az egész helyzetet, ami egyébként a világ egyik legcsodálatosabb hivatása. 
És tudom, mekkora dolog, csak... Csak jó lenne néha olyannak érezni, amilyennek kívülről látnám. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése