Miért kell mondani, hogy bűn?

Az elmúlt hónap egyik legnagyobb vitájából - a lombik-program körüliből - szerencsére sikerült kimaradnom. (Köszönhetően annak, hogy születtek olyan írások, melyek már egész közel járnak az én gondolataimhoz, illetve kiválóan megmutatják azokat az alapokat, melyeken én is állok. Ilyen például a Katolikus Válasz cikke, vagy többek meglepetésére Beer Miklós püspök úr interjúja a témában.  Az általam vágyott előremutató megoldási javaslatot pedig a Magyar Kuríron találtam meg. Szóval úgy tűnik, hogy a téma hirtelen egységbe kovácsolta a magyar katolikus médiát.)

Egy részlet viszont nem hagy nyugodni. Ez pedig a bűn kérdése. 

Kimondva-kimondatlanul ugyanis ott áll az egész lombikvita mögött a felháborodás (és a fogamzásgátlás, és a polgári újraházasodás, stb. mögött), hogy miért is kell ezt bűnnek nevezni. Miért kell azt mondani az Egyháznak bizonyos tettekre, hogy bűn? Nem tehetné meg, hogy mondjuk nem veszi bűnnek? Vagy ha bűn, akkor muszáj mondani?...

Szóval, először is, nézzük meg, mi is az a bűn. A Katolikus Egyház katekizmusa szerint  "A bűn föllázad Isten irántunk való szeretete ellen és elfordítja tőle a szívünket." Sőt, a halálos bűn "lerombolja az ember szívében a szeretetet; az embert elfordítja Istentől, végső céljától és boldogságától azzal, hogy valami kisebb jót helyez Isten elé." Gondosan megnézve a Katolikus Egyház bűnről való tanítását, láthatjuk, hogy a bűnről való megnyilatkozás megállapító, és nem cselekvő jellegű. Tehát, ha valamiről azt mondja, hogy bűn, az nem azt jelenti, hogy ezzel ő bizonyos büntetéseket helyez kilátásba és kíván végrehajtani, nem is azt, hogy a bűnöst a bűn kimondásával valami alacsonyabb polcra helyezi - egyszerűen meghatározza a bűnös cselekedet által beállt állapotot. (Ami lehet egészen súlyos állapot is...) Gondoljunk bele: elmegyünk az orvoshoz, aki megvizsgál, vagy csak ránk néz, és a tünetek, vagy szembetűnő és nyilvánvaló jelek alapján közöl egy diagnózist. Asszonyom, önnek magasvérnyomás-betegsége van. Ilyenkor is felháborodottan kérdezzük, hogy miért kell ezt egyáltalán betegségnek nevezni, muszáj volt-e mondani, pláne, mi az, hogy pirulákat és életmódbeli változásokat javasolnak?
Valahogy ilyen szerintem ez is.
Vannak persze, akik nem sokat adnak orvosaik, vagy akár az egész orvostudomány szavára. Megtehetik. (Bár saját egészségük érdekében ezt sokan nem tartjuk túl célravezetőnek.) És vannak olyanok is, akik az Egyházzal nem törődnek. Jogukban áll. (Bár üdvösségük érdekében ezt mi, katolikusok nem igazán tartjuk túl célravezetőnek.) Amit viszont nem értek, hogy ezek az emberek miért törődnek azzal, hogy a Katolikus Egyház mit tart bűnnek, és mit nem.
Mivel - mint fent írtam - nem döntés, hanem megállapítás, így természetesen nem változtathat az Egyház önkényesen azon, hogy mit nevez bűnnek és mit nem. Ez nem olyan, mint Nyuszika halállistája a viccben: sokkal inkább olyan, mint mondjuk a prímszámok. (Tényleg, nem tehetnék meg a matematikusok, hogy a kettőt nem veszik prímszámnak? Olyan kicsi még hozzá szegényem...) A teljes kép érdekében ne felejtsük el, hogy itt hitünk szerint azért elég nagy dolog forog kockán: magunk és mások üdvössége. A bűn - különösen a halálos bűn - ettől elvág minket. A halálos bűn a lelki halál állapotába taszít. Megteheti-e az Egyház, hogy erre nem hívja fel a figyelmet? Megteheti-e, hogy ha tudja, hogy mekkora veszélyt rejt egy bizonyos cselekedet (mondjuk, a házasságtörés), akkor egész egyszerűen elhallgatja?...

Nem a lombikprogramról szól már régen ez a vita. Az csupán egy "feldobott labda" volt ahhoz, hogy az ember megpróbáljon valahogyan viszonyulni a Katolikus Egyházhoz, és annak bűnről való tanításához. Remélem, ezek a gondolatok segítséget jelentenek benne - valakinek, valahol.