Arról, hogy hova is tűntem - 2.

Az első kötéscserét még ott vártuk meg.  A következőkre pedig (heti rendszerességgel) felutaztunk itthonról. Ugyan nem sokszor, mert két kötéscsere után a férjem ment inkább Petivel, én pedig a nagy pocakkal maradtam itthon. Szerencsére Peti keze szépen gyógyult, és mikor már úgy éreztem, hogy mindjárt kipukkadok, akkor a doki mondta, hogy innentől otthon cserélhetjük. Örültem, mikor a férjem mondta a telefonba a hírt, mert már elég furcsán éreztem magam. Szerencsére ők meg siettek haza. Annát közben elaltattam, de én magam már nem tudtam aludni délben, csak vártam, izgultam, és számoltam. Mire hazaértek, már sejtettem, hogy itt valami lesz. Petit - aki az autóút végére aludt el - gyorsan visszaaltattam, felhívtam a védőnőt, aki megerősített, hogy bizony, indulás van, és ellenőriztem a kórházi csomagomat. A gyerekeknek hetek óta mondtam, hogy mint lesz, hogy lesz, úgyhogy Annát nem érte váratlanul, mikor mondtam neki, hogy én bizony most megyek a kórházba.
Elindultunk.
A történet további része szüléstörténet, amit valószínűleg nem mindenki olvas szívesen, illetve, van, akit felzaklat. Ha időm engedi, egy későbbi posztban szívesen leírom azt is, hogy hogyan született meg végül Andrisbaba - most legyen elég annyi, hogy megszületett, egészséges és gyönyörű.
Végtelenül hálás vagyok minden földi és égi segítőmnek.