2017. december 28., csütörtök

Születés

...mert karácsony volt. Itt egy kicsit fejenállós - körülbelül úgy nézett ki, mintha három rajzfilm és egy cirkuszi társulat szabadult volna rá a házra, egyszerre. Volt FA, csillogó szemek, meghitt vacsora (folyamatosan dumáló gyerekekkel :D ), és egy csomó ajándék, ami többszöri határozott kérésem ellenére mind világít, sípol, csörög, zörög, beatboxol, és diszkózenét játszik.
Szóval minden bájos disszonanciájával együtt azért meg kell állapítanom, hogy volt karácsony.
Adventben gyermeket várni valami egészen különös érzés. Persze, hozzáteszik a magukét a hormonok is, de maga a tudat, hogy te is valami nagyszerű és csodálatos dologra várhatsz - ami ráadásul téged is közelebb visz Istenhez - szerintem már egy olyan alapot ad, amihez kevés hozzátennivaló van.
És persze nehéz. A két kicsivel, aki még nem érti, és még óriási szüksége van rám. A bizonytalansággal, hogy mi lesz három hónap múlva, mi lesz hat hónap múlva, mi lesz, ha megszületik, hogy tudunk költözni, és hogyan fogjuk megoldani Petike fejlesztéseit, vagy mikor akarják műteni a kezét. De most már ezekkel tényleg nem tudok mást csinálni, mint nyitott szemmel figyelve bízni, hinni a Jóistenben, és lesni, hogy mikor és milyen formában dobálja a mentőöveket.
Az érzelmi oldala már megvan. Furcsa módon pont az egészségügyi dolgozók kritikán aluli hozzáállása keltette fel bennem először a dacot, majd a nyugalmat, hogy minden rendben van, hogy mégis jó úton vagyok.
...
Szóval miután már eleget őrlődtem a TCST-vel kapcsolatos aggályaim miatt (és kockáztattunk egyet, tudván, hogy nem "szabályos", amit csinálunk, de hogy azért relatíve kevés esélyt adunk egy új élet keletkezésének), egyszer csak kezdtem magamat furcsán érezni. Elég furcsán. Ételek, szagok, általános közérzet... De igazán csak akkor vettem észre magamat, amikor álltam a gyerekszoba közepén egy papírcsíkkal a kezemben, és már Anna kezdte el mondogatni, hogy "Anya, o-ó!".
Estére a férjem megérkezett egy doboz terhesvitaminnal, és kerestünk egy kórházat, ami elérhető közelségben van, és viszonylag jók lesznek ott a túlélési esélyeim.
Aztán odaértem a kórházba is, végre sorra kerültem a nőgyógyászati rendelésen, és bementem.
- Mik a tünetek? - kérdezi az orvos.
- Vérzéskimaradás, és egy pozitív terhességi teszt. - mondom én.
- És szülni akar? 
- Igen - felelem, egyelőre még nem is realizálva a kérdést. Amíg ezen gondolkodom, addig megvizsgál, kikérdez dióhéjban az előzményekről, majd átküld a másik épületben lévő ultrahangra.
Ultrahang. Középkorú nő, félhomály, teljesen üres a folyosó. Bemegyek, odaadom a papírt.
- Aha, terhes. Megszüli?
- Persze! - vágom rá, talán kicsit ingerülten, mert a nő rögtön magyarázkodni kezd, hogy ne lepődjek meg a kérdésen, mert a felének természetes, a fele meg abortuszra jön. Legközelebb itt kezdjek, az ultrahangon, mert akkor már néznek szívműködést, és utána megkapom a kiskönyvem.
Legközelebb már a recepción kezdődik a "megtartja?"-kör. Próbálok semleges és naiv igennel felelni. Az üvegablak mögött ülő hölgy láthatóan megkönnyebbül a válasz hallatán. Legalább ennyi.
Aztán persze küldenek genetikai tanácsadásra - és próbálnak sürgetni, hogy még a tizenkettedik hét előtt csináljam meg. Mondom, hogy nem oszt, nem szoroz, hogy mikor, mert mindenképpen szeretném kihordani. Elfogadják, de láthatóan nem tudnak mit kezdeni a válaszommal.
Egy héttel később az osztályvezető főorvos magánrendelésén nyugszom meg, mikor ugyanezt mondom, ő pedig szinte sértődötten feleli, hogy hát ez neki is így egyértelmű.
Nála szeretnék szülni.

Hát, így vagyunk most.


1 megjegyzés: