Úgy döntöttem, beállok a sorba, és egy kicsit divatolok. Mivel a csapból is a pride folyik, ezért azt gondoltam, jót fog tenni egy százezredik írás is ezzel kapcsolatban, ami meglovagolja az egész homoszexualitás-téma körüli hatalmas indulatokat, némi reflektorfényt szűrve az ezzel foglalkozó bloggernek.
De egy kicsit fordítsuk komolyabbra a szót.
Nincs bajom a homoszexuálisokkal, hogy az elején kezdjük. Sőt. Mint keresztény, én is kötelességemnek érzem, hogy meleg (és a kvintkör és LMBTQ-kör összes pontján lévő) embertársaimat felebarátként szeressem.
Tisztában vagyok azzal is, hogy még ha a homoszexualitás nem is betegség a betegséget meghatározó kritériumok szerint, akkor is olyan állapot, amit nem maga a homoszexuális ember választott magának. Sok esetben "ezt dobta a gép".
Egyetértek Ferenc pápával és a katekizmussal abban, hogy a homoszexuális emberekkel Istennek valami különleges és szép terve van, és hogy az átlagosnál nehezebb helyzet remek alkalom arra, hogy Isten rendkívüli kegyelme és dicsősége mutatkozzon meg rajtuk.
És akkor itt ez a pride, amivel a legszélsőségesebben nem értek egyet, mégis azt mondom, hogy a toleráns szlengben "másnak" nevezett embereknek oka van a büszkeségre.
Először is azért, mert mint minden embernek, nekik is rengeteg értékes - egyedi - tulajdonságuk van. Sok tulajdonságuk összefügg homoszexuális mivoltukkal: sokan például nagyon érzékenyek, kreatívak köztük. Ami jó.
Másodszor, mert sokan emberfeletti küzdelmet vívnak a tisztaságért - ami úgy gondolom, tiszteletre méltó. Még akkor is, ha néha elesnek. Teljesen más dolog elveszteni egy csatát, mint lepaktálni az ellenféllel.
De ezek azok a dolgok, amikről pont nem szól a "pride", a büszkeség.
A minden embernek alanyi jogon járó megbecsüléssel, az alapvető emberi méltósággal nehezen összeegyeztethető, ha kamionok tetején illegetem magam (esetleg erősen hiányos öltözetben). Valamiért sosem éreztem késztetést, hogy a rendezvény bármelyik kampányarcától megkérdezzem, mik a legmeghatározóbb olvasmányélményei, vagy hogy viszonyulnak a reneszánsz vokálpolifóniához.
Tudom, ők azt szeretnék, ha mindenki elhinné, hogy valójában csak csúnya homofób mindenki, aki nem ért egyet a megmozdulásukkal. Vagy a törekvéseikkel. Tudom, nekik nem fér bele az érvelésükbe, hogy valaki egyszerre tisztelje a homoszexuális vonzalommal élő embereket, és utasítsa el magát a homoszexuális aktust. (Pedig ha belegondolunk, mi nagyobb szeretet? Támogatni valakit a bűnében, vagy segíteni őt az üdvösségre? Hol is lenne akkor Jézus?...) Ez a kis bejegyzés csak egy apró jel az internet hatalmas piacterén. Nem bánom.
A magam halk módján viszont ajánlok egy másik büszkeséget homoszexuális embertársaimnak. Azt a dicsekvést, amivel az Egyház a húsvétra készül, mikor azt énekli:
"Mi pedig dicsekedjünk Urunk Jézus Krisztus keresztjében!"
