Miért kell mondani, hogy bűn?

Az elmúlt hónap egyik legnagyobb vitájából - a lombik-program körüliből - szerencsére sikerült kimaradnom. (Köszönhetően annak, hogy születtek olyan írások, melyek már egész közel járnak az én gondolataimhoz, illetve kiválóan megmutatják azokat az alapokat, melyeken én is állok. Ilyen például a Katolikus Válasz cikke, vagy többek meglepetésére Beer Miklós püspök úr interjúja a témában.  Az általam vágyott előremutató megoldási javaslatot pedig a Magyar Kuríron találtam meg. Szóval úgy tűnik, hogy a téma hirtelen egységbe kovácsolta a magyar katolikus médiát.)

Egy részlet viszont nem hagy nyugodni. Ez pedig a bűn kérdése. 

Kimondva-kimondatlanul ugyanis ott áll az egész lombikvita mögött a felháborodás (és a fogamzásgátlás, és a polgári újraházasodás, stb. mögött), hogy miért is kell ezt bűnnek nevezni. Miért kell azt mondani az Egyháznak bizonyos tettekre, hogy bűn? Nem tehetné meg, hogy mondjuk nem veszi bűnnek? Vagy ha bűn, akkor muszáj mondani?...

Szóval, először is, nézzük meg, mi is az a bűn. A Katolikus Egyház katekizmusa szerint  "A bűn föllázad Isten irántunk való szeretete ellen és elfordítja tőle a szívünket." Sőt, a halálos bűn "lerombolja az ember szívében a szeretetet; az embert elfordítja Istentől, végső céljától és boldogságától azzal, hogy valami kisebb jót helyez Isten elé." Gondosan megnézve a Katolikus Egyház bűnről való tanítását, láthatjuk, hogy a bűnről való megnyilatkozás megállapító, és nem cselekvő jellegű. Tehát, ha valamiről azt mondja, hogy bűn, az nem azt jelenti, hogy ezzel ő bizonyos büntetéseket helyez kilátásba és kíván végrehajtani, nem is azt, hogy a bűnöst a bűn kimondásával valami alacsonyabb polcra helyezi - egyszerűen meghatározza a bűnös cselekedet által beállt állapotot. (Ami lehet egészen súlyos állapot is...) Gondoljunk bele: elmegyünk az orvoshoz, aki megvizsgál, vagy csak ránk néz, és a tünetek, vagy szembetűnő és nyilvánvaló jelek alapján közöl egy diagnózist. Asszonyom, önnek magasvérnyomás-betegsége van. Ilyenkor is felháborodottan kérdezzük, hogy miért kell ezt egyáltalán betegségnek nevezni, muszáj volt-e mondani, pláne, mi az, hogy pirulákat és életmódbeli változásokat javasolnak?
Valahogy ilyen szerintem ez is.
Vannak persze, akik nem sokat adnak orvosaik, vagy akár az egész orvostudomány szavára. Megtehetik. (Bár saját egészségük érdekében ezt sokan nem tartjuk túl célravezetőnek.) És vannak olyanok is, akik az Egyházzal nem törődnek. Jogukban áll. (Bár üdvösségük érdekében ezt mi, katolikusok nem igazán tartjuk túl célravezetőnek.) Amit viszont nem értek, hogy ezek az emberek miért törődnek azzal, hogy a Katolikus Egyház mit tart bűnnek, és mit nem.
Mivel - mint fent írtam - nem döntés, hanem megállapítás, így természetesen nem változtathat az Egyház önkényesen azon, hogy mit nevez bűnnek és mit nem. Ez nem olyan, mint Nyuszika halállistája a viccben: sokkal inkább olyan, mint mondjuk a prímszámok. (Tényleg, nem tehetnék meg a matematikusok, hogy a kettőt nem veszik prímszámnak? Olyan kicsi még hozzá szegényem...) A teljes kép érdekében ne felejtsük el, hogy itt hitünk szerint azért elég nagy dolog forog kockán: magunk és mások üdvössége. A bűn - különösen a halálos bűn - ettől elvág minket. A halálos bűn a lelki halál állapotába taszít. Megteheti-e az Egyház, hogy erre nem hívja fel a figyelmet? Megteheti-e, hogy ha tudja, hogy mekkora veszélyt rejt egy bizonyos cselekedet (mondjuk, a házasságtörés), akkor egész egyszerűen elhallgatja?...

Nem a lombikprogramról szól már régen ez a vita. Az csupán egy "feldobott labda" volt ahhoz, hogy az ember megpróbáljon valahogyan viszonyulni a Katolikus Egyházhoz, és annak bűnről való tanításához. Remélem, ezek a gondolatok segítséget jelentenek benne - valakinek, valahol. 

...és a nyilvánosság

Ismét eltűntem egy időre, s bevallom, jó esély volt rá, hogy vissza se térjek. Az alábbiakkal összefüggésben kétségeim támadtak afelől, hogy szabad-e egyáltalán blogot írnom, vagy bármi egyebet. Remélem, írásom végére világossá válik, hogy miért is folytatom, amit folytatok. A kérdés azonban nem rólam szól.

A kérdés, hogy
vállalhat-e egy nő szerepet a nyilvánosság előtt? 

Illetve, hogy szabad-e, javára válik-e, nőiességéből fakad-e, hogy nyilvánosan tanítson, írjon, vagy interpretáljon. Még inkább, hogy kell-e a nőknek nyilvánosan szerepelniük?
Ez utóbbi kérdésre még viszonylag rövid gondolkodás után tudok választ adni - még ha némiképp kitérőt is. Úgy gondolom, és úgy látom, hogy nőiességünkből nem fakad ennek a fajta szerepvállalásnak a kötelezettsége.
Vannak olyan érvelések, miszerint a nők elméje kevésbé éles, általános intelligenciájuk alacsonyabb, valamint érdeklődésük kevésbé irányul a tudományokra, az analitikus szemléletre, a logikai összetételekre. Ezen érveket nem látom megalapozottnak. Az intelligenciakutatással is foglalkozó - és a népesség legmagasabb intelligenciahányadosú 2%-át magába foglaló - szervezetnek, a mensa-nak például nemek szempontjából kiegyenlített tagsága van, a tudományos pálya iránti érdeklődésben nem látjuk, hogy alulmaradnának a nők, és ha a Myers-Briggs féle típuselmélet statisztikáit nézzük, azok is arról árulkodnak, hogy bizony sokkal nagyobb arányban vannak "logikus" beállítottságú nők, mint várnánk.
Úgy látszik tehát, hogy bár emberségünk részeként épp ugyanannyi esélyünk van rá, hogy intelligensek legyünk, élvezzük a tudományos eszmefuttatásokat, ezek nem női mivoltunkból fakadnak.
De mégis, szabad-e ilyesmivel foglalkoznunk? Szabad-e kémcsöveket lötyögtetnünk, tudományos folyóiratokban publikálnunk, egyetemen tanítanunk, blogot, verset írnunk, apologetikus érvelést levezetnünk, vitába szállnunk?

Személyes tapasztalatom megosztása erejéig kénytelen vagyok nyitva hagyni a kérdést.
Amíg még nem házasodtam meg, természetesen én is egyetemre jártam, verseket (és blogot :) ) írtam, tanultam, felolvasásokra és koncertekre jártam, olvastam, megosztottam, érveltem - és alapjában véve azt hiszem, nem ment rosszul. De most sehogy se megy. Nem azért, mert a házasság, a terhesség vagy a szülés során megváltoztak volna a képességeim. A lehetőségeim változtak meg - méghozzá drámai módon. Mivel tisztában vagyok vele, hogy az anyasággal mekkora feladatot bízott rám a Jóisten, nem háborgok, és nem lázadok.. Sőt, valójában értékelem ezt a rám bízott szerepet. És pont ezért első helyre kell tennem az életemben, hogy feleség és anya legyek - pontosan azért, mert ezt a Jóisten bízta rám. Minden más ezután jöhet csak.
Egyvalami mégis hiányzik belőlem, ami ennek életvitelszerű gyakorlásától eltántorít. Ez esetemben egy alkati adottság: hogy nem tudok érzelmileg kívülálló maradni - és minden idegszálamat, energiámat, érzelmi odafordulásomat felemészti, megrágja, ha egy komolyabb vitába kerülök, vagy összerakok egy bonyolultabb verset.
A másik oldalon viszont ott van az a "közléskényszer", amiről Erdélyi Zsuzsa néni beszél. Szóval, ha nem írom le a verset, ha nem fogalmazom meg az adott szöveget, ha nem éneklem el azt a barokk áriát - ugyanúgy éget, feszít és kínoz belülről, ráadásul némi lelkiismeretfurdalással vegyítve, hiszen ez is felelősség. Tudom, hogy rajtam kívül senki más nem fogja kimondani azokat a szavakat, amiket én kaptam. És tudom, hogy sok ember várja, hogy énekeljek, hogy megnyugtatja a lelküket, hogy Istenhez segíti őket.

Úgy gondolom hát, hogy e kérdésben egy nő sem úszhatja meg az egyéni döntést. És azt hiszem, vannak esetek, amikor nem csak szabad, de muszáj is. (Bele se gondoljunk, mi lett volna, ha a fent említett Erdélyi Zsuzsa néni nem vállal nyilvános szereplést.)

És a nyilvánosság. Ami sajnos nagyon sokat változott. Az informatika forradalmával ugyanis már mindenhol ott van. Ott van a konyhában és a telefonon. Ami ijesztő, mert már régen és mindenfelé illetéktelen kezekbe jutott. Méghozzá úgy, hogy nem látok belőle kiutat.
Nem látom tehát megoldásnak, hogy a női nemet eltiltsuk a nyilvánosságtól. Azonban saját példámon látom, hogy nem könnyű. Biztos van, aki kevésbé érzékeny rá, akinek nem marad kevesebb türelme és jókedve a gyerekeihez, ha ennek a megterhelésnek teszi ki magát. (Épp olyan világos elmével és erős akarattal kell tehát küzdenem ez ellen, mintha böjtölnék.) Van persze, akit nem visel meg ennyire.

Ha kérhetnék, így kérnék: ne zárjatok ki minket a nyilvánosságból. De védjetek meg tőle.

Mire lehet büszke egy meleg?

Úgy döntöttem, beállok a sorba, és egy kicsit divatolok. Mivel a csapból is a pride folyik, ezért azt gondoltam, jót fog tenni egy százezredik írás is ezzel kapcsolatban, ami meglovagolja az egész homoszexualitás-téma körüli hatalmas indulatokat, némi reflektorfényt szűrve az ezzel foglalkozó bloggernek.
De egy kicsit fordítsuk komolyabbra a szót.
Nincs bajom a homoszexuálisokkal, hogy az elején kezdjük. Sőt. Mint keresztény, én is kötelességemnek érzem, hogy meleg (és a kvintkör és LMBTQ-kör összes pontján lévő) embertársaimat felebarátként szeressem.
Tisztában vagyok azzal is, hogy még ha a homoszexualitás nem is betegség a betegséget meghatározó kritériumok szerint, akkor is olyan állapot, amit nem maga a homoszexuális ember választott magának. Sok esetben "ezt dobta a gép".
Egyetértek Ferenc pápával és a katekizmussal abban, hogy a homoszexuális emberekkel Istennek valami különleges és szép terve van, és hogy az átlagosnál nehezebb helyzet remek alkalom arra, hogy Isten rendkívüli kegyelme és dicsősége mutatkozzon meg rajtuk.
És akkor itt ez a pride, amivel a legszélsőségesebben nem értek egyet, mégis azt mondom, hogy a toleráns szlengben "másnak" nevezett embereknek oka van a büszkeségre.
Először is azért, mert mint minden embernek, nekik is rengeteg értékes - egyedi - tulajdonságuk van. Sok tulajdonságuk összefügg homoszexuális mivoltukkal: sokan például nagyon érzékenyek, kreatívak köztük. Ami jó.
Másodszor, mert sokan emberfeletti küzdelmet vívnak a tisztaságért - ami úgy gondolom, tiszteletre méltó. Még akkor is, ha néha elesnek. Teljesen más dolog elveszteni egy csatát, mint lepaktálni az ellenféllel.
De ezek azok a dolgok, amikről pont nem szól a "pride", a büszkeség.
A minden embernek alanyi jogon járó megbecsüléssel, az alapvető emberi méltósággal nehezen összeegyeztethető, ha kamionok tetején illegetem magam (esetleg erősen hiányos öltözetben). Valamiért sosem éreztem késztetést, hogy a rendezvény bármelyik kampányarcától megkérdezzem, mik a legmeghatározóbb olvasmányélményei, vagy hogy viszonyulnak a reneszánsz vokálpolifóniához.
Tudom, ők azt szeretnék, ha mindenki elhinné, hogy valójában csak csúnya homofób mindenki, aki nem ért egyet a megmozdulásukkal. Vagy a törekvéseikkel. Tudom, nekik nem fér bele az érvelésükbe, hogy valaki egyszerre tisztelje a homoszexuális vonzalommal élő embereket, és utasítsa el magát a homoszexuális aktust. (Pedig ha belegondolunk, mi nagyobb szeretet? Támogatni valakit a bűnében, vagy segíteni őt az üdvösségre? Hol is lenne akkor Jézus?...) Ez a kis bejegyzés csak egy apró jel az internet hatalmas piacterén. Nem bánom.
A magam halk módján viszont ajánlok egy másik büszkeséget homoszexuális embertársaimnak. Azt a dicsekvést, amivel az Egyház a húsvétra készül, mikor azt énekli:
"Mi pedig dicsekedjünk Urunk Jézus Krisztus keresztjében!"

Kérdések az emberi rosszindulat margójára

Elárulok egy titkot. Ha bármilyen kismamafórumon egymásnak akarod ugrasztani az embereket, elszabadítani az indulatokat, és kivívni az általános rosszindulatot, csak kérdezz. Elsőként ajánlom a császáros szülés témáját, vagy a szoptatás/tápszer kérdését, általában tuti befutók. 

De bejegyzésem témája nem a szoptatás és nem a szülés, hanem az az általános tendencia, mely az e témákon meginduló kommunikációból jól látszik. 

De akkor sem értem.

Nem értem, hogy miért nem szabad akármilyen (jelen esetben jó) szándékkal, vagy akár csak információéhségből feltenni egy kérdést. Nem értem, hogy a kérdés feltevése miért implikálja azt, hogy a kérdező már állást foglalt valamelyik oldalon. Nem értem, miért kell ennek megfelelően kikelni a kérdező feltételezett állásfoglalása ellen. Nem tudom, hogy mégis miért kell egy kérdés mögé halom megjegyzésben kiegészítést írni arról, hogy az ember mit NEM kérdezett, mondott, vagy gondolt. És egyáltalán, nem értem az embereket.
És eljátszom a gondolattal, hogy vajon hogyan reagálnának ez emberek, ha megtudnák, hogy pont az ellenkezője történt és történik veled, mint amit ők gondolnak. De nem fog eljutni hozzájuk. Talán jobb is így. 

Mégis, valaki elmondhatná, hogy mit lehet az emberi rosszindulattal kezdeni. 

Születésnap, és a penitencia természete

Ma egy hete, hogy egy évesek lettek. Sokat írok mostanában róluk, és sokat ízlelgetem még mindig, hogy mit is jelent, hogy anya vagyok. És persze hihetetlenül büszke vagyok rájuk, és rendkívül elszánt, hogy mindent megadjak nekik, amire szükségük van. Ez most elsősorban az időm.
Az egész történet, ami a korábbi bejegyzésekből kibontakozik, még mindig felfoghatatlan.
Úgy tűnik, valami egész más időszámítás, de talán egy teljesen más univerzum volt, ahol a házasságkötésünk előtti világ működött. Minden azelőtti emlék homályos és távoli, és minden, ami a most, az azóta van. És örülök, mert nagy, súlyos bűnökből menekültem, és egy olyan útról rángattattam vissza majdnem az utolsó pillanatban, ami egész biztosan a pokolba vezetett. Kegyelem, hogy volt visszaút a számomra, kegyelem, hogy kaphattam egy új életet, és hatalmas kegyelem mind ez a sok nehézség, ami Peti állapotából következik számunkra.
Kegyelem, kegyelem és kegyelem.
Nem tudok mást mondani, mint hogy kivételesen nagyon szeret engem a Jóisten, amiért lehetőséget ad, hogy a sok bűnömből megtérjek, amiért még a megpróbáltatásokat is ilyen apró kanállal méri (hiszen mi ez a kis apróság ahhoz képest, amin pl. egy down-kóros gyermek anyukájának kell végigmenni?), és hogy mennyi segítséget ad közben is.
Úgy gondolom, hogy ezt a keresztet a bűneimért kaptam, de nem büntetésül, hanem hogy kegyelmek forrása legyen.
Az elején azért borzalmasan éreztem magam. Úgy éreztem, én vagyok a hibás Petike betegségéért, miattam lesz nehéz élete, miattam kell szenvednie. Ezekkel a gondolatokkal viszont több baj is van.
Első rendben az, hogy Isten nem fog igazságtalanul büntetni egy ártatlan gyermeket valaki más bűnéért. Hiszen igazságos. Ha így esett, ahogy esett, akkor feltételeznem kell, hogy ezzel jót készített Peti számára és a mi részünkre: lelki örömet és mennyei javakat.
Második, hogy a Jóisten nem automata, akinek ha bedobáljuk a megfelelő mennyiségű jócselekedetet, mindenféle javakat ad, ha meg bűnt követünk el, jó kis büntetéseket talál ki, hogy kellemetlenné tegye az életünket. Ezek a nehézségek segítenek, hogy alkalmassá váljunk a kegyelem befogadására. Ha átlagon felül kaptunk nehézségeket, bizonyára sok ajándékot akar adni. (Különösen ennek a kislegénynek, akinek még tiszta a szíve, és akkora nagy, hogy az egész világot megölelné vele.)
A harmadik, hogy ha valóban Petinek kéne vezekelni az én bűnömért, akkor nem bízhatnék abban, hogy azt a nagyon-nagyon drága árat már régen kifizették értem, hogy Jézus Krisztus kereszthalála elegendő váltság az én szörnyűségeimért is.
Súlyos hitetlenség lenne tehát ezeknek a gondolatoknak hitelt adni, és engedni ezeknek az érzelmeknek. Ennek ellenére mégis lehetséges, hogy a bűneimért kaptam ezt a helyzetet: az elején a hatalmas ijedséget a méhen kívüli terhesség miatt, a két csöppet egyszerre - ami valljuk be, emberfeletti erőt kívánt az első évben - , Peti állapotát, és nagyjából mindent, ami történik velünk.
El kell, hogy mondjam azt is: a Jóisten gondoskodik rólunk. A nagy dolgokban és a legkisebbekben is. Nagyon sok boldogságtól zártam el magam, mikor megkérdőjeleztem az Egyház tanítását.
De ezt talán majd máskor. Most csak annyi, hogy boldogok vagyunk, nagyon boldogok.

Ismét feministán

Nem, nem bírom ki tovább, hogy ne szóljak.
Mostanában olyan véleményeket olvasok megint, hogy a baj gyökere a társadalom elnőiesedése, hogy a korunk gyengesége női jellegéből fakad - ehhez hasonlókat.
És mint véresszájú feminista (...), szeretném kikérni magunknak, nőknek.
A homoszexualitás nem nőies. Az androgün trendek sem nőiesek. A gyengeség, a nyafogás, az érzelmi labilitás sem egyezik a nőiességgel. Az utóbbiak lehet, hogy a nőket jobban érintő hibák, de nem női mivoltunk lényege.
Azt hiszem, korunkban ugyanolyan hiánycikk a valódi nőiesség, mint a valódi férfiasság. (Természetesen nem véletlen: a kettő összefügg.)
Szóval mielőtt leírnátok olyasmit, hogy a mai társadalom "túlnyomórészt női", meg hogy a "női jelleg dominál", álljatok meg egy pillanatra, és gondolkozzatok el, hogy biztosan ezt akarjátok-e mondani. Ahogy Istennek terve van a férfiakkal, úgy a nőkkel is. Nem gyengének, nem manipulátornak, nem tartás nélkülinek teremtett minket se. És nem, ez a mai kor nem ad jó példát nekünk, nőknek se, és legalább olyan nehéz nővé válni manapság, mint a fiúknak férfivá.

A Kasper-javaslatról

Mint egy előző bejegyzésben említettem, rengeteget tanulok az anyaságból. Sőt, azt hiszem, sokkal többet, mint amire bármilyen iskola képes lenne.
Ma például a Kasper-javaslat lényegét értettem meg, a fiam példáján keresztül.
Ugyanis, amíg én figyelmetlen anyaként a számítógépet nyúztam, előállt az a bizonyos helyzet, ami a közjó érdekében azonnali pelenkacserét kívánt. A gyermek azonban sikeresen betolatott a testvére kiságya alá, és semmi jelét nem mutatta, hogy szeretne onnan kijönni. Hívtam, csalogattam játékkal - hiába.
Az irgalmasság bizonyos értelmezések szerint az lett volna, ha hagyom a fiúcskát az ágy alatt, és mivel így nem tudom kivenni alóla a használt pelust, mondjuk, ráadom a tisztát a ruhára.
Persze kivettem szegényt.