Ha tudtam volna...

...ha tudtam volna, hogy kik laknak odabent, még százszor ilyen boldog lettem volna.
De ha tudtam volna, hogy így érkezel, talán felkészültem volna jobban, hogy ne fájjon annyira minden rosszindulatú, vagy tapintatlan kérdés.
Hogy ne haragudjak a csecsemősökre, akik elrejteni próbálták a bajt előlem. Hogy tudjam, mit mondjak a rokonoknak, közeli barátoknak, akik olyan jó szívvel vártak téged és a testvéredet, és velünk együtt nem sejtettek semmit. Hogy tudjam, mi vár ránk, és mi lesz a következő lépés.
Ha tudtam volna, hogy miben lesz nehezebb, talán sokkal többet tudtam volna segíteni ott, az elején. Valószínűleg már megkerestem volna azt a kedves kardiológust, akihez végül kerültél, és a szuper konduktort és gyógytornászt is, akikhez majdnem késve jutottunk el. Megcsináltam volna legalább a jogosítványt, hogy minden szükséges fejlesztésre és vizsgálatra eljuthass.
Ha tudtam volna, mivel fogsz küzdeni, már előre felvérteztem volna magam, hogy támogatni tudjalak. Hogy én se akarjam feladni, mikor huszadszor biztatlak, hogy próbáld megfogni, vagy gyere oda hozzám. És hogy könnyebben engedjem el a fülem mellett azokat az aggodalmakat, amik szerint nem fogsz tudni járni, fogni, kanállal enni, ebédet főzni, felöltözni, vagy zongorázni.
Ha előbb tudtam volna, sokkal több boldog, nyugodt óránk lett volna együtt.
Nem dobálnának a hullámok, nem fakadtam volna sírva az első lépéseidnél, nem hatódtam volna meg, mikor embermagas tornyot építettél, nem estem volna kétségbe a kardiológusnál, vagy a műtő előtt. Talán.
Persze, milyen buta is vagyok. Hiszen tudhattam volna, hogy Isten semmi mást nem szán nekem, csakis a legjobbat. És hogy minden nap, minden hét, minden év végén ha a lelkembe nézek, fénylik a boldogságtól. Bizony, jócskán van miért hálásnak lennem veled kapcsolatban (is). Ha mást nem is, ezt azért tudhattam volna.

Arról, hogy hova is tűntem - 1.

Hosszú lesz, de elmesélem.

Szóval június 5-én reggel bepakoltunk az autóba - babakocsit, ruhákat, a fél házat - és elindultunk. Először persze a közeli kórházba, ahol egy hete kaptunk időpontot, soron kívül, hogy a műtétre meglegyen a kardiológiai vizsgálat, és az igazolás, hogy Peti műthető. Az ultrahangra persze már várni kellett, amit a vége felé egyre rosszabbul viseltek - de aztán beültünk az autóba, és végre aludhattak egyet, amíg megérkeztünk a Szüleimhez. Némi értetlenkedés után kipakoltunk, megebédeltünk, és kis szabadidő után ismét kocsiba ültünk, hogy Ádáméknál aludhassunk, a másnapi vizsgálatok korai időpontja miatt.
Pizzát vacsoráztunk, és a gyerekek láthatóan nagyon örültek az itteni társaságnak. Másnap hétre pedig már a kórházban voltunk, hogy egy hosszú, és fárasztó körnek vágjunk neki.
Pszichológus. (Képzeljétek, itt van külön pszichológus, hogy felkészítse a műtétre a gyerekeket, vagy hogy segítsen a baleseti trauma feldolgozásában. Elég nagy segítséget jelentett.) Gégészet, aneszteziológia, gyermekorvosi vizsgálat. A vérvételt meglepetésünkre megúszta - amit akkor és ott igazából nem bántam.
Aztán haza a szüleimhez, az autóban alvás.
Valahogy az volt az érzésem, hogy hiába meséltem, játszottunk, magyaráztam, Petinek valójában sejtelme sem volt, hogy mi is fog történni vele. Amivel nem számoltam, hogy igazából nekem se.
Csak fogtam vasárnap este a gyereket, elköszöntem Annától, beültünk az autóba, és mentünk. És csináltuk. Mivel tudtam, hogy másnap reggel hattól nem ihat, éjjel kétóránként itattam, figyeltem, és persze küzdöttem azzal a szorító érzéssel a gyomromban. Aztán mégis hamar reggel lett. Fürdetés, peluscsere, gyógyszerezés (az ilyen kicsik egyfajta kábítószert kapnak, hogy gördülékenyebben menjen a műtőbe érkezés és az altatás). Mikor jöttek érte, enyhén sötétedni kezdett - mert nem csak ő, de én sem reggeliztem. Gyorsan kitöltöttek nekem egy fél pohár kakaót, felhajtottam, és már mentünk is. Negyven perc.
Mikor betolták a műtőbe, én felszaladtam reggelizni - tudván, hogy a fél pohár kakaó nem sokáig lesz elég nekem és a Pocaknak. Aztán persze szaladtam vissza, mert negyven perc nem sok idő, és rögtön ott akartam lenni, ahogy kitolják.
Vártam.
Letelt a negyven perc, az ötven, sőt, a hatvan is.
Nemsokára a műtős ember jött, aki levitte Petit. Udvariasan megkérdeztem, hogy ugyan meddig még. Az ember belepillantott a papírjába, és mondta, hogy nála százhúsz percre van beírva, de ne ijedjek meg,  a kézműtétekkel általában tovább szoktak piszmogni.
Megnyugodtam, megköszöntem, vártam.
Az ülés, az állás, a járkálás is egyre kényelmetlenebb volt.
Aztán három óra múlva kilépett az ajtón az aneszteziológus, és bemehettem az előtérbe. Peti még aludt. Törékenynek és elesettnek látszott, én pedig egész egyszerűen csak örültem, hogy visszakaptam.
A gyerekosztályról jöttek érte az ápolók, akik még elvitték röntgenre. Ide nem mehettem be a Pocak miatt, de szerencsére nagyon gyorsak voltak.
Fel, az osztályra. Várakozás - hogy felébredjen. A pszichológus ugrásra készen fülelt az őrzővel szemben, a pultnál. Az orvos jött, címszavakban elmondta, hogy mit is csinált: a könyökhajlatból vett ki bőrt, hogy a szétválasztott területet befedje, és a már kificamodott gyűrűsujjat dróttal rögzítette. Szóval sikerült.
Nekem már csak várnom kellett. Várni, míg fölébred, míg magához tér, míg ehet, míg jobban lesz.  Csak várni.
Mikor felébredt, először kérte, hogy altassam vissza. A második ébredésnél lehetett itatni, aztán egy óra múlva etetni is. Örültem, hogy megúsztuk sírás nélkül.
Estére már a vacsorából is mertem neki adni, és igen hamar elaltattam, mert nagyon álmos volt.
Fél óra múlva ébredt, és sírva kereste Annát. Nem úsztuk meg.
Éjjelre a hasam is elkezdett keményedni, de annyiszor kellett visszaaltatni Petit, hogy nem tudtam mérni az időket. De nem, most nem lehet bajom, össze kell szednem magamat. A baba még koraszülött lenne, és Petinek most óriási szüksége van rám. Teljes műszakban. Szerencsére sikerült jobban lennem.
Másnap már kicsit könnyebb volt: nappal pihentünk, játszottunk. Jött hozzánk Timi, és gofrit hozott. ( Petinek még a befekvés előtt ez volt a kívánsága, de az összes boltból egyszerre fogyott el.) Délután sikerült ennie is belőle - így megúszva az infúziót. Kicsit később egy óvodás kisasszony érkezett. Mivel őt baleset érte, nem voltak felkészülve a kórházi tartózkodásra, és estére még nem kaptak vacsorát sem. A kislány is a gofriból vacsorázott. (Szuper vagy, Timi.)
Telefonáltunk Annának, aki Apával éppen innivalót vett Petinek a boltban, hogy holnap behozhassa a kórházba. A "holnap" már belátható távolság volt nekik, ezen az estén így könnyebb volt megnyugtatni őket.
Harmadnapra kötéscsere.
A bőr szerencsére megtapadt, mehettünk. Riasztottam az otthoniakat, hogy indulás, én pedig összepakoltam, és vártunk.
Végre belépett az ajtón Édesapám, akit Peti olyan örömmel üdvözölt, mint még soha. Futás az autóba, menekülés haza. Anna végig a kezemet fogta, és nem volt hajlandó elengedni. Másnap a játszótéren fél percenként ellenőrizte, hogy a bátyja megvan- e még.
Néhány nappal később oldódott csak kicsit, mikor rám nézett ebéd közben nagy, komoly szemekkel:
- Anya, máskor ne tűnj el.

Hogyan kaptam időpontot magzati echokardiográfiára?

...miután megtaláltam a számomra elfogadható nőgyógyászt (oké, nem kiabálom el, de egyelőre úgy tűnik), bejelentkeztem és megjelentem a kötelező vizsgálatokon. Időnként megjelenek a védőnőnél és megméri a súlyomat és a vérnyomásomat, túl vagyok az első vérvételen, és fent nevezett orvos megnézte ultrahangon a babót.
Ahogy a vizsgálóasztalon feküdtem, ismét előkerült Petikém problémája, és az ultrahangos asszisztensek részvételével rögtönzött kupaktanácsot tartottunk a továbbiakról - már ami a babót érinti.
Annak ellenére, hogy Peti véréből végül nem tudtak genetikai eltérést kimutatni, a nulladik vizsgálaton a terhesgondozást végző orvos adott egy beutalót és egy útiköltséges papírt a genetikai vizsgálatra. Mivel Pestre kellett felutazni, dilemmában voltam (hova teszem addig az ikreket? mennyit kell várni? Mi van, ha tényleg van valami?). A kupaktanácson végül úgy döntöttünk, hogy elmegyek, és a vetélési kockázattal nem járó vizsgálatokat (ultrahang, vérvétel) engedem - a többit pedig visszautasítom.
A genetikai vizsgálat igen sok várakozásba került, de végül megnyugtató eredményt adott. Az ultrahangos orvos szinte miliméterről miliméterre átvizsgálta a babát, és mindent rendben talált. Más vizsgálatot ott és akkor nem tartottak szükségesnek, de Peti kardiológiai problémájára tekintettel elküldtek magzati echokardiográfiára, amit viszont abban a magzati korban még nem lehetett elvégezni. (18-20. hét között javasolják) Kaptam hát egy beutalót, és egy másik papíron két kórház elérhetőségét, ahol az említett vizsgálatot elvégzik.
Én pedig fogtam a telefonomat, és hívtam az egyik kórházat. Majd a másikat. Majd megint az egyiket. Utolérni persze nem sikerült senkit.
Közben a férjemnek (részben szintén kardiológiai) problémái akadtak, és már ott tartottunk, hogy Peti vizsgálataival együtt sikerült csupán az orvosi időpontokból ütközéseket létrehoznunk. Én pedig úgy gondoltam, várok egy-két hetet (hiszen úgyis megtartom, nem köt annyira a huszadik hét határideje), és ha kicsit nyugodtabb lesz az életünk, megint megpróbálom.
Így lett.
Az első intézetet sikerült végül hamarabb utolérni. Egy fiatal nő vette fel a telefont, és miután az első kérdésére válaszul megtudta, hogy már húsz hetes várandós vagyok, ingerülten közölte, hogy nem fognak megvizsgálni. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy mindenképpen megtartom a gyermekemet, de azt hiszem, nem sok sikerrel. Egyre csak azt hajtogatta, hogy már nincs időpont.
- Mégis hogyhogy nincs? Akkor mikorra van?
- Hát áprilisra.
- Rendben, akkor legyen szíves mondani egy áprilisi időpontot.
A nő itt egy pillanat türelmet kért, egy percre eltűnt, majd még ingerültebben vette fel a kagylót. Hogy itt ez nem így működik, hogy ha találnak valamit, akkor az ő felelőssége (mármint, hogy már nincs jogi lehetőségem megölni), és őt, az asszisztenst fogják elővenni a bíróságon, mert miért adott időpontot. Miután kitombolta magát, még hozzátette, hogy két nap múlva hívjam fel, hátha valahol még van üresedés, persze, ne reménykedjek azért.
A következő napon a második helyet hívogattam - de sikertelenül. Második nap vettem csak észre, hogy a genetikain kapott lapon van egy másik telefonszám is ennek a kórháznak az adatai között. Tárcsáztam.
Középkorú nő szólt bele.
Miután bemutatkoztam, kérdezte, hogy honnan tudom ezt a telefonszámot, hiszen ez belsős szám, időpontegyeztetésre a másikat szokták használni. A klinikán kapott lapon volt - mondtam neki.
- És hány hetesnek tetszik lenni? - kérdezte. Nagy levegő.
- Húsz hét egy nap - feleltem.
- Jajajj... Tudja, egy kicsit el van késve... - sóhajtott a hölgy.
- Tudom - feleltem, és dióhéjban összefoglaltam neki a késedelem okait, majd a végén hozzátettem: - De mivel mindenképpen megtartjuk, nem siettem annyira...
- Rendben, de azért javaslom a vizsgálatot, hogy ha kiderül valami, még idejében fel tudjanak készülni.
Ebben maradtunk. És egy "kis" szerencsével kaptam is időpontot, a következő hétre.
Némi logisztikai bravúrral el is jutottam a vizsgálatra, és így az első intézménybe jelen várandósságom során, ahol SENKI nem helyezte kilátásba az abortuszt.
Megvizsgálták a babót, beszélgettünk közben Petiről, és arról, hogy hol fogok a környéken gyermekkardiológust találni, ha van valami (mert Petié értesüléseim szerint nyugdíjba szándékozik menni).
A babónál végül egy aprócska eltérést találtak - ami a szülésig még rendeződhet is, de akkor se lesz súlyos a helyzet, ha nem. Mindenesetre a szülés utánra kardiológiai vizsgálatot és gondos megfigyelést javasoltak az első néhány napban.
Hát, azt hiszem, valami ilyesmit vártam az orvosoktól, még az első sokk előtt.

(Ugyanakkor, sok gondolat járt a fejemben hazafelé az első helyről, és a telefonos asszisztensről. Felelősségre, bíróságra hivatkozott, és igen súlyosnak próbálta látni a helyzetünket, hiszen "van már probléma" az egyik gyereknél. Ha tényleg súlyos lett volna a probléma - amiben a részletes genetikai ultrahang negatív lelete után azért erősen bíztam, hogy nem az - akkor mi történt volna? És mi történik, ha egy másik húsz hetes kismama az enyémnél jóval súlyosabb állapotú magzattal a méhében jelentkezik? Mi van, ha egy beteg magzatot a szülés előtti felismerés menthet meg: a szülés módjának megfelelő megválasztásával, egy nagyon jó PIC-es kórház választásával, vagy bármi más előkészülettel? Nekünk - azt hiszem - csak az életminőségünket befolyásolja, hogy jó előre tudunk készülni és gondoskodni, de mi van, ha egy kisbabának minden szülői jószándék ellenére ezen az időpontot múlik az élete? Azért ki lesz a felelős? Nem fél ez a hölgy, hogy egy, a földieknél sokkal keményebb bíróság előtt kell majd a felelősségével elszámolnia?...)

...mindenesetre, mi jól vagyunk.

Születés

...mert karácsony volt. Itt egy kicsit fejenállós - körülbelül úgy nézett ki, mintha három rajzfilm és egy cirkuszi társulat szabadult volna rá a házra, egyszerre. Volt FA, csillogó szemek, meghitt vacsora (folyamatosan dumáló gyerekekkel :D ), és egy csomó ajándék, ami többszöri határozott kérésem ellenére mind világít, sípol, csörög, zörög, beatboxol, és diszkózenét játszik.
Szóval minden bájos disszonanciájával együtt azért meg kell állapítanom, hogy volt karácsony.
Adventben gyermeket várni valami egészen különös érzés. Persze, hozzáteszik a magukét a hormonok is, de maga a tudat, hogy te is valami nagyszerű és csodálatos dologra várhatsz - ami ráadásul téged is közelebb visz Istenhez - szerintem már egy olyan alapot ad, amihez kevés hozzátennivaló van.
És persze nehéz. A két kicsivel, aki még nem érti, és még óriási szüksége van rám. A bizonytalansággal, hogy mi lesz három hónap múlva, mi lesz hat hónap múlva, mi lesz, ha megszületik, hogy tudunk költözni, és hogyan fogjuk megoldani Petike fejlesztéseit, vagy mikor akarják műteni a kezét. De most már ezekkel tényleg nem tudok mást csinálni, mint nyitott szemmel figyelve bízni, hinni a Jóistenben, és lesni, hogy mikor és milyen formában dobálja a mentőöveket.
Az érzelmi oldala már megvan. Furcsa módon pont az egészségügyi dolgozók kritikán aluli hozzáállása keltette fel bennem először a dacot, majd a nyugalmat, hogy minden rendben van, hogy mégis jó úton vagyok.
...
Szóval miután már eleget őrlődtem a TCST-vel kapcsolatos aggályaim miatt (és kockáztattunk egyet, tudván, hogy nem "szabályos", amit csinálunk, de hogy azért relatíve kevés esélyt adunk egy új élet keletkezésének), egyszer csak kezdtem magamat furcsán érezni. Elég furcsán. Ételek, szagok, általános közérzet... De igazán csak akkor vettem észre magamat, amikor álltam a gyerekszoba közepén egy papírcsíkkal a kezemben, és már Anna kezdte el mondogatni, hogy "Anya, o-ó!".
Estére a férjem megérkezett egy doboz terhesvitaminnal, és kerestünk egy kórházat, ami elérhető közelségben van, és viszonylag jók lesznek ott a túlélési esélyeim.
Aztán odaértem a kórházba is, végre sorra kerültem a nőgyógyászati rendelésen, és bementem.
- Mik a tünetek? - kérdezi az orvos.
- Vérzéskimaradás, és egy pozitív terhességi teszt. - mondom én.
- És szülni akar? 
- Igen - felelem, egyelőre még nem is realizálva a kérdést. Amíg ezen gondolkodom, addig megvizsgál, kikérdez dióhéjban az előzményekről, majd átküld a másik épületben lévő ultrahangra.
Ultrahang. Középkorú nő, félhomály, teljesen üres a folyosó. Bemegyek, odaadom a papírt.
- Aha, terhes. Megszüli?
- Persze! - vágom rá, talán kicsit ingerülten, mert a nő rögtön magyarázkodni kezd, hogy ne lepődjek meg a kérdésen, mert a felének természetes, a fele meg abortuszra jön. Legközelebb itt kezdjek, az ultrahangon, mert akkor már néznek szívműködést, és utána megkapom a kiskönyvem.
Legközelebb már a recepción kezdődik a "megtartja?"-kör. Próbálok semleges és naiv igennel felelni. Az üvegablak mögött ülő hölgy láthatóan megkönnyebbül a válasz hallatán. Legalább ennyi.
Aztán persze küldenek genetikai tanácsadásra - és próbálnak sürgetni, hogy még a tizenkettedik hét előtt csináljam meg. Mondom, hogy nem oszt, nem szoroz, hogy mikor, mert mindenképpen szeretném kihordani. Elfogadják, de láthatóan nem tudnak mit kezdeni a válaszommal.
Egy héttel később az osztályvezető főorvos magánrendelésén nyugszom meg, mikor ugyanezt mondom, ő pedig szinte sértődötten feleli, hogy hát ez neki is így egyértelmű.
Nála szeretnék szülni.

Hát, így vagyunk most.

Genetikai tanácsadás

...ma hosszú napunk volt. Reggel szépen összepakoltuk magunkat, és felkerekedtünk. Peti fiamnak közel egy éve ugyanis genetikai vizsgálathoz vettek vért, néhány hónapja megkaptuk levélben az eredményt (nem EEC-szindrómás), és most befejezésként az értékelést és a tanácsadást is.
Bár most nagyon kedves és részletes volt a doki, azért valami nagyon fáj.
Azon túl, hogy egyáltalán a vizsgálatra úgy igényelhettünk OEP-támogatást, hogy a következő gyermekek vállalásának kérdésére való tekintettel. (Azok az apróságok, hogy esetleg tudjam, hogy van-e valamilyen szindrómája a már megszületett fiamnak, és ha igen, az mivel jár, mire kell figyelni, milyen más szervek lehetnek/lesznek érintettek, teljesen mellékesek.)
Ezen túl a genetikai tanácsadás végső célja az, hogy ha kiderül egy génhiba, akkor a következő terhességnél időben és célirányosan lehessen szűrni, és pozitív eredmény esetén még időben el lehessen vetetni a gyereket...
Hát nem csodálatos célokat tűz ki maga elé a tudomány?

...mostanság

És megy az idő, valami szabadon választott eszközön, szabadon választott módon. A napok vánszorognak, a hónapok pedig szaladnak. 

És néha nehéz. Nem velük, hanem nekem. Talán magammal. Az a mély, belső feszültség, ami talán nem is lázadás, csak a nagy kétségbeesés. Mert leszámítva az izgalmat, hogy mi lesz akkor a kezével, és hogy fog alakulni a többi - leszámítva a nem mindennapi dolgainkat, azért nehéz. A mindennap a nehéz.
Most például Peti nem eszik - így futottunk még egy dévényes kört, hátha úgy rendesen rág, nyel, nem ereszti ki oldalt a vizet, ha iszik, és talán még a száját is csukva fogja tartani. Vasat pótlunk, hogy legyen étvágya, és már teljesen reményvesztetten várom, hogy elérjük azt a bűvös tíz kilót, ami fölött az illetékes kórház protokollja megengedi, hogy végre röntgenfelvétel készüljön a kezecskéjéről, hogy egyáltalán lássuk, mi van.
Közben itt vagyok, egyedül, és próbálok úgy túlélni, hogy közben a túlélésen kívül másra is jusson belőlem nekik. 

És valójában nagyon-nagyon szeretnék lenni, ha nem is az, aki korábban voltam (mert ez a jobb verzió, akárhonnan nézem), de valaki, akinek azért objektív szempontok alapján is érdemes volt megszületnie.
Annának folyton mehetnékje van, és már majd' megőrül a bezártságtól és mozgáshiánytól, én pedig nem győzök repülni a nyomában, hogy hatástalanítsam az összes életveszélyes csapdát, amit a szoba rejt.
Szóval nehéz. És nagyon-nagyon szeretném szebbnek látni és kicsit jobban megélni ezt az egész helyzetet, ami egyébként a világ egyik legcsodálatosabb hivatása. 

És tudom, mekkora dolog, csak... Csak jó lenne néha olyannak érezni, amilyennek kívülről látnám. 

Születésnap, és a penitencia természete

Ma egy hete, hogy egy évesek lettek. Sokat írok mostanában róluk, és sokat ízlelgetem még mindig, hogy mit is jelent, hogy anya vagyok. És persze hihetetlenül büszke vagyok rájuk, és rendkívül elszánt, hogy mindent megadjak nekik, amire szükségük van. Ez most elsősorban az időm.
Az egész történet, ami a korábbi bejegyzésekből kibontakozik, még mindig felfoghatatlan.
Úgy tűnik, valami egész más időszámítás, de talán egy teljesen más univerzum volt, ahol a házasságkötésünk előtti világ működött. Minden azelőtti emlék homályos és távoli, és minden, ami a most, az azóta van. És örülök, mert nagy, súlyos bűnökből menekültem, és egy olyan útról rángattattam vissza majdnem az utolsó pillanatban, ami egész biztosan a pokolba vezetett. Kegyelem, hogy volt visszaút a számomra, kegyelem, hogy kaphattam egy új életet, és hatalmas kegyelem mind ez a sok nehézség, ami Peti állapotából következik számunkra.
Kegyelem, kegyelem és kegyelem.
Nem tudok mást mondani, mint hogy kivételesen nagyon szeret engem a Jóisten, amiért lehetőséget ad, hogy a sok bűnömből megtérjek, amiért még a megpróbáltatásokat is ilyen apró kanállal méri (hiszen mi ez a kis apróság ahhoz képest, amin pl. egy down-kóros gyermek anyukájának kell végigmenni?), és hogy mennyi segítséget ad közben is.
Úgy gondolom, hogy ezt a keresztet a bűneimért kaptam, de nem büntetésül, hanem hogy kegyelmek forrása legyen.
Az elején azért borzalmasan éreztem magam. Úgy éreztem, én vagyok a hibás Petike betegségéért, miattam lesz nehéz élete, miattam kell szenvednie. Ezekkel a gondolatokkal viszont több baj is van.
Első rendben az, hogy Isten nem fog igazságtalanul büntetni egy ártatlan gyermeket valaki más bűnéért. Hiszen igazságos. Ha így esett, ahogy esett, akkor feltételeznem kell, hogy ezzel jót készített Peti számára és a mi részünkre: lelki örömet és mennyei javakat.
Második, hogy a Jóisten nem automata, akinek ha bedobáljuk a megfelelő mennyiségű jócselekedetet, mindenféle javakat ad, ha meg bűnt követünk el, jó kis büntetéseket talál ki, hogy kellemetlenné tegye az életünket. Ezek a nehézségek segítenek, hogy alkalmassá váljunk a kegyelem befogadására. Ha átlagon felül kaptunk nehézségeket, bizonyára sok ajándékot akar adni. (Különösen ennek a kislegénynek, akinek még tiszta a szíve, és akkora nagy, hogy az egész világot megölelné vele.)
A harmadik, hogy ha valóban Petinek kéne vezekelni az én bűnömért, akkor nem bízhatnék abban, hogy azt a nagyon-nagyon drága árat már régen kifizették értem, hogy Jézus Krisztus kereszthalála elegendő váltság az én szörnyűségeimért is.
Súlyos hitetlenség lenne tehát ezeknek a gondolatoknak hitelt adni, és engedni ezeknek az érzelmeknek. Ennek ellenére mégis lehetséges, hogy a bűneimért kaptam ezt a helyzetet: az elején a hatalmas ijedséget a méhen kívüli terhesség miatt, a két csöppet egyszerre - ami valljuk be, emberfeletti erőt kívánt az első évben - , Peti állapotát, és nagyjából mindent, ami történik velünk.
El kell, hogy mondjam azt is: a Jóisten gondoskodik rólunk. A nagy dolgokban és a legkisebbekben is. Nagyon sok boldogságtól zártam el magam, mikor megkérdőjeleztem az Egyház tanítását.
De ezt talán majd máskor. Most csak annyi, hogy boldogok vagyunk, nagyon boldogok.

...az első anyák napja

...és közben el kell, hogy mondjam: anyának lenni szuper dolog. Felemelő. Inspiráló. Megható. Olyan dolog, amiért érdemes élni.
És meg kell, hogy súgjam azt is: rengeteget tanultam nem csak a saját határaimról és a gyereknevelésről, de úgy általában az életről, és persze Istenről is. Teljesen más viszonylatba került a saját teremtettségem kérdésköre. És jó, nagyon jó. Mintegy tükör, ami megmutatja, hogy mi milyen viszonyban állunk Istennel, hogy hogyan távolodunk tőle folyamatosan, és hogyan marad ennek ellenére mégis mellettünk.

Egyébként meg szuperek: Petike is felállt, gond nélkül fog játékokat, kekszet, kanalat, mindenféle papírfecnit és morzsát, Annával jártunk néhány dokis kört, ami szerencsére fölöslegesnek bizonyult. Hatalmas dolog történik velem, és még mindig nem egészen értem, hogy mi, és miért. De ez a miért nem számonkérés, csupán derűs kíváncsiság.

Mr. Toleráns

Nemrég ment fészbukon egy buta játék, hogy voltak bizonyos mondatok, és ha az ismerős állapotnak kitett mondatát megkaptad, neked is választanod kellett közülük egyet, és kitenni.
Érdekes kísérlet kerekedett belőle.

Szóval, vettem egy nagy levegőt, és ahelyett, hogy kitettem volna, hogy örökbe fogadok egy majmot, vagy nem hordok többet fehérneműt, azt választottam, hogy "gyereket akarok".
Amiben, ugye, elvileg, semmi kivetendő nincs, hiszen, manapság a tizenévesek már szexelnek, akkor biztos korábban érik a világ, és egy 23 éves nő akár már gondolkozhat is ezen a kérdésen.
De Mr. Toleráns ezt nem így tanította.
Volt, aki élcelődött rajta, nemtetszését fejezte ki, s írta meg nekem, vagy megütközött rajta (javára legyen mondva, hogy ezt privatim tette.)
Sokkal nagyobb felháborodást szült, mint a játékban résztvevő egyéb kiírások (pl. hogy "leszbikus akarok lenni", vagy "valaki felajánlott egy állást prostituáltként, és bizonytalan vagyok")

Tehát, a tanulság: minden tolerálható, ami eltér a normálistól.
Öröm az ürömben, hogy úgy tűnik, mégis a normákat nem a gyakorisághoz szabják, hiszen még mindig gőzerővel lázadnak azok a közösségek a "nyárspolgárság" ellen, ahol a normákat már réges régen kiirtották.

A genderfeminizmus csapdájában

Vannak, ugyebár, korok és eszmék és divatok, amelyek elvárásokat támasztanak az ember lányával szemben.
Igazából, leginkább olyanok vannak.
Ma ezek közül az elvárások közül egyet vettem észre (amelyet már félig be is vettem, mire ez eszembe jutott): hogy legyél egyedül.
Persze, ilyet nem hallani a tévében, nem írják az újságok, a blogok.
De valahogy mindig azt érzem ennél a nagy példaképesdinél, hogy: "nézzétek, mire volt képes ez a nő... Férfi nélkül, vallás nélkül, közösség nélkül, támogatás nélkül, a konzervativizmus kötöttségei nélkül..."
Na, ezért mondom.
A vicces felfedezés az volt, amikor rádöbbentem: nem csak egy irányból lehet ebbe a csapdába beleesni, de a genderfeminizmus elleni hadakozás is eljuttathat ugyanebbe a kényelmes, sötét, hideg verembe...
Onnantól fogva, hogy érint - márpedig, hogyne érintene, hiszen, vagy férfi vagy, vagy nő, tehát a férfi-nő kérdéshez valahonnan mindenképpen közöd lesz - onnantól fogva ki vagy téve annak, hogy provokáljon.
Hogy megmutasd, TE, egyedül, hogy képes vagy felépíteni magadat, a karrieredet, a családodat (kackac)... És legyőzöl mindent és mindenkit egyedül.
Hogy megmutasd, te, egyedül, hogy találtál egy teljesen új, teljesen egyedüli és jó megoldást.
Közben, nemcsak minden fontos dologról feledkezel meg, de önmagadat is otthagyod a verem alján, anélkül, hogy tudnád, milyen ez a valaki.
És ki kell mászni, egyedül, hiszen egyedül is jutottál oda. Ami a te hibád, neked kell helyrehozni, magadat neked kell legyőzni, és így tovább...
Ugye, milyen ügyes csapda?

Mondd, te kit választanál?

... nos, eljutottam életem azon időszakához, hogy bérmavédőszentet kellene választanom. Ez persze kiváló indok arra, hogy végigszemezgessem a női szenteket, és példaképül állítsam őket - elsősorban magam elé.
Ezzel egyelőre két probléma van: az egyik, hogy nem biztos, hogy női szentet akarok választani. A másik pedig, hogy ez a módszer egyáltalán nem enyhíti a bőségzavart. :)

... és ti kit választanátok, kit választottatok? És miért?