Láthatatlan vendég

Valójában mindannyian csak vendégek vagyunk itt, a földön. Némelyikünk több időt tölt itt, néhányan kevesebbet. És vannak, akik egészen keveset.

Mi nők sajátos módon vagyunk közel a születéshez és a halálhoz.
És néha a kettőhöz egyszerre.
A várandósság: remény és várakozás. Csak telnének már el a napok, hetek, hogy lássuk, mit készített nekünk Isten.
A haldokló mellett: vontatott idő, szorongás. Csak még egy napot, hetet lehessen velünk. Ha eltelt, akkor is még egyet. És még egy kicsit. De inkább ne is kelljen tudnunk, mikor jön a végső búcsú.
A tudomány persze szeretne jelen lenni. Sokszor ott és akkor is, ahova már a Jóistenen kívül nincs bejárása másnak. A méhünkbe akar látni, és ítélni - a tudomány ítéleteivel. S néha önellentmondásokba gabalyodik.
Bebizonyítja, hogy terhes vagy, de nem adhatja meg az örömteljes várakozás engedélyét, amíg nem tudja bizonyítani, hogy hús és vér szerint mi lakik benned. Kimondja, hogy megszűnt élni, de nem meri mondani, hogy valóban élt valamikor.
Isten tudja csak, hogy kit adott, és kit vett el.
Talán nem voltunk rá készen.
Talán ő ennyi időben kellett, hogy jel legyen nekünk.

Fehérvasárnap.

"Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!"

...hogy lehet azt mondani, hogy boldogok, akik nem látnak?

Vannak pontok, vagy akár időszakok az ember életében, amikor megdöbbentő élességgel, világosan látja Isten kezét. Amikor nem csupán összeáll a kép, hogy mi miért történt pont úgy, pont akkor, ahogy és amikor történt (bár ez már önmagában is megindító), hanem az is teljesen egyértelművé válik, hogy mit kíván Isten tőlünk, mit kell tennünk ezután, és merre kell indulnunk. Szóval, amikor nem csak a kezet látjuk, de még a szegek helyét is tapinthatjuk benne. 

Az elmúlt időszak szomorú felfedezése, hogy ez különleges kegyelem. Különleges alatt értendő, hogy nem ez az alapállapot, és bármilyen sokáig is tart, itt a földön ez a látás nem sajátunk. Istennek, akinek hatalma van gyermeket adni, vagy gyermeket nem adni, hatalma van engedni látni, vagy nem engedni látni is. Bizony, semmi köze ahhoz, hogy mi mennyire gondoljuk magunkat nagyon bűnösnek, vagy "hát azért most nem annyira bűnösnek". Igen, egyedül a Jóisten nyithatja meg a szemünket. (Szóval kicsit több alázatot, kedves blogger.)

Ebből következik, hogy vannak pontok, időszakok, amikor mindez elveszik. Nem látjuk, hol vagyunk, mi történik velünk, és nem egyértelmű, hogy mit kell tennünk. Az érzés, ami eddig vezetett, látszólag köddé válik, valójában csak elrejtőzik a ködben. 

Még mielőtt túlságosan elkezdenénk bízni a saját szemünkben. Vagy, még mielőtt túlságosan megszoknánk, hogy a saját szemünkkel lássuk magunkat. 

A látás, mindebből úgy tűnik, hogy nem egy van-nincs kapcsolóval változtatható dolog. Lehet mind mélyebben és mélyebben látni, egyre kevésbé emberi, és egyre jobban isteni módon. (És majd végül, ahogy Szent Pál emlékeztet, színről színre.) 

Erre a látásra viszont meg kell érnünk, növekedni kell a hitünkben, és kitartani. Így a hitünkkel együtt fejlődik, erősödik a "lelki szemünk" is. 

Isten, akinek hatalmában áll nem engedni látni, valójában kegyelemből adja ezt is.

...egy kis politika

Tényleg, tényleg bocsánat, hogy előveszem a témát, de valahogy furdal, nem hagy békét nekem.

Mármint, az észak-írországi törvénymódosítás, és főleg, az ekörül korbácsolódó indulatok. 

Az eddigiekből gondolom, kiderült, hogy az abortuszt nem tartom elfogadhatónak, vagy célra vezetőnek. De túl azon, hogy az abortusz feltételeinek lazulása, mint tendencia, mennyire aggaszt, szeretnék kicsit beszélni az ezt körülvevő kampányról.

Mert, ugye, ahogy megjelentek az első (szintén aggodalommal teli) híradások az új törvényről, természetesen reagált erre a felháborodott választáspárti sajtó is. Nem akarom az olvasottságukat növelni, az írásaik lényege, hogy nem is olyan súlyos az a törvény, hogy eddig túlontúl szigorú volt,  illetve máshol, hogy igenis van indokolt abortusz. 

A teljesség igénye nélkül (és egy alvással töltött éjszaka igényét fenntartva :P) szeretnék néhány kiragadott gondolatra reagálni.

1. Az indokolt abortuszról.

Egy nevében a keresztény szót hordozó blog szerint az élet nem fekete és fehér, és van sok eset, amikor igenis csak ez marad (az abortusz), és különben is, micsoda szemétség ítélkezni. A végén kezdve: nem, senki nem azonosította a bűnt a bűnössel. Utóbbival együttérzünk (mert az életvédők is mind bűnös emberek, ráadásul sokan pont az abortuszuk után lettek életvédők), de ez nem jelenti azt, hogy örülnünk kéne annak, hogy ilyen széles körben legalizálják a magzatelhajtást, és nyitnak kettő darab abortuszklinikát. Nem, nem ítélünk el senkit, de nem értjük, hogy a krízisben lévő kismamák helyzetét miért kell rontani még egy abortusszal is.

2. Sokszor érvelnek a nemi erőszakkal, de bátorkodom megjegyezni, hogy nem egy, és nem két olyan történettel találkoztam már, ahol a férfi, vagy a család valamilyen erőszakkal próbálja a nőt abortuszra küldeni. (Sajnos az erőszaknak nem minden formája jogi kategória.)

Elképzeltük a negyedik gyermekét váró "háromhás" anyukát, akit megfenyeget a férje, hogy ha nem veteti el, elhagyja? (Alacsony iskolázottság, kb. 13 éves kora óta csak gyermekeket szül és gondoz, így semmi egzisztenciája nincs, hogy kilépjen a helyzetből. Három gyermekkel nem fogadják semmilyen anyaotthonban, stb.) Természetesen enged a nyomásnak, és a nyomást gyakorlók felől el se gondolkodunk, hogy vajon ez mennyire számított most erőszaknak, bántalmazásnak. Mielőtt az olvasó élénk képzeletemért róna meg, megsúgom, hogy ez kicsiny hazánkban már történik. Ha nem havonta, kéthavonta akad egy ilyen eset.

3. Dekriminalizáció.

Igen, részben szuper, hogy a (valószínűleg iszonyatosan nehéz helyzetben lévő) kismamákat az abortusz okozta trauma után nem terheljük még a börtönbüntetés rémével is. De ne vonjunk már egyenlőséget a megértés és az adott cselekedet bátorítása között. (Bocs, ha kettő klinika is épül csak, nem tudom máshogy értelmezni. Akkor is épül.) Ugyanakkor nem esett szó arról, hogy pl. nemi erőszak esetén az elkövetőnek súlyosbító körülmény-e, ha áldozatát teherbe ejtette. Vagy hogy az orvosok miért mentesülnek ugyanúgy. 

És ha már itt tartunk, szabadjon megjegyeznem, hogy tessék a várandósságot is "dekriminalizálni". Tehát, nem kérünk több szúrós pillantást a nagy pocakra, megjegyzést a gyerekeink számára, és beleavatkozást mások családtervezésébe. 

Ameddig szégyen gyermeket várni, addig az emberek menekülni fognak. Az abortuszba. 

4. És végül, a 24. hét után az anya életveszélyes állapota VAGY egészségkárosodás veszélye miatt elvégzett abortuszról.

A magzat a 24. hetet betöltve - jókora orvosi segítséggel ugyan, de - életképes. 

A kommentfolyamban ez az érv általában úgy szokott megjelenni, hogy mindeddig szegény harmadik trimeszteres északír kismamáknak eddig a szigorú és buta törvény miatt kellett meghalni, mert még ilyenkor sem lehetett abortuszt végezni.

De halkan kérdem, hol vannak a botrányos statisztikák az abortusz tilalma miatt harmadik trimeszterben meghalt (/károsodott) anyákról? És ha így van, vajon miért vártak a feministák, liberálisok, stb. ilyen sokat a módosítással? Legalább az emberélet mentését átvihették volna a törvényhozáson, mi tartott nekik eddig?...

Nos, nyilván csak laikus sejtés, de talán elképzelhető, hogy ezen életveszélyben (vagy veszélyben) lévő édesanyák terhességét koraszüléssel szakították meg. (A botrányos statisztikák napfényre kerüléséig pedig kénytelen vagok feltételezni, hogy eredményesen.) 

Azért, ha az abortuszt szorgalmazóknak van olyan orvosi technika a tarsolyukban, ami lehetővé teszi, hogy egy félidő utáni vetélést a hagyományos módszereknél (indított szülés, császármetszés) kockázatmentesebben lehessen befejezni, kérem, ne tartsák magukban. Ugyanis a spontán vetélésnél is sajnos csak ezt lehet tenni. 

A genetikai vizsgálat

Sovány, szemüveges orvos ült az asztal mögött. Az asszisztens betessékelte a következőt: egy csendes fiatalasszonyt. Barna, vékony szálú haja kontyba volt fésülve, táskáját két kézzel szorongatta, mintha abban próbálna megkapaszkodni.
- Parancsoljon - mutatott az orvos a székre, és egy halvány mosolyt is megeresztett, hátha a másik kicsit feloldódik.
A fiatalasszony biccentett, és leült. Csendben várta, míg az orvos végigolvassa a papírjaikat.
Amaz komoly arccal bólogatott és hümmögött.
- Nézze - szólalt meg végül. - sajnos nincsenek jó híreim. Az ön kisfia leletei nagyon rosszak.
A nő riadtan pislogott, mint egy őzike. A doktor folytatta.
- Kilencven százalék a valószínűsége, hogy rákos betegsége lesz tíz éven belül, a szívinfarktusé hetven, a várható életkor sajnos elég alacsony a genetikai vizsgálat alapján, és több súlyos rizikófaktor is felmerült.
Itt a férfi kis szünetet tartott. Ránézett az asszonyra, aki mozdulatlanná dermedve ült, még mindig azzal a szerencsétlen táskával az ölében. Nem is az orvosra nézett, csak maga elé, miközben arca fokozatosan vált egyre fehérebbé. Ismerte már ezeket a reakciókat, mikor valami rossz hírt kellett közölnie.
- hát ez... - motyogta a nő halkan, majd kis csönd után felnézett. - mit lehet tenni?
Az orvos alig észrevehetően biccentett. Nem a nőnek, hanem az ismerős forgatókönyvnek, melyet már vagy száz asszonnyal végigjárt. Ilyenkor szokták ezt kérdezni.
- Nézze. Az orvostudomány jelenlegi fokán lehetőségünk van ilyen esetekben a rossz prognózisú gyermekgondozást megszakítani, amihez önöknek természetesen joga van.
A fiatalasszony egy pillanatra összevonta a szemöldökét.
- mármint mihez?
- a gondozás megszakításához. Betöltött tíz éves kor alatt ilyen speciális esetekben a törvény megengedi, hogy az anyák érdekében ne kelljen felnevelni a súlyosan beteg gyermeket.
- Adjam intézetbe? - tárta szét kezeit az asszony, még mindig kissé összevont szemöldökkel.
- Nem, nem erről van szó. - sóhajtott az orvos, hogy lendületet vegyen a magyarázathoz. - Általában a szülőket az intézetbe adás rosszul érinti, inkább a gyermeket szoktuk ilyenkor elaltatni. Betöltött tíz éves korig.
Az Édesanyát mintha áramütés érte volna, összerándult.
- De várjon... az én kisfiam még csak hat éves.
Az orvos kezdett türelmetlenné válni, de aztán három mély levegővel megnyugtatta magát.
- Igen, még benne vagyunk az időben. Pont ezért nem is sietünk, kapnak két hetet elbúcsúzni tőle.
A fiatalasszony hitetlenkedve csóválta a fejét.
- De hát ennyire súlyos az állapota? Hogy nem vettük észre eddig?
- Valójában most még nem súlyos, de rövid időn, néhány éven belül azzá válhat. Arra, hogy nem vették észre, a magyarázat egyszerű: ez az egyedülálló és még nagyon új orvosi technika képes csak ilyen részletes és pontos előrejelzésre. Ezért vagyunk, hogy mi észrevegyük, és segítsünk.
Az orvos itt felállt, jelezvén, hogy részéről vége a beszélgetésnek, de a nő még nem mozdult.
Mutatóujját kissé felemelve próbálta visszamondani a hallottakat.
- Tehát, a kisfiamra feltehetően sok betegség vár, és ezért ön egyfajta eutanáziát javasol.
Az orvos visszaült, látta, hogy ez a nő kicsit... lassú felfogású. Mások ilyenkor könnyes szemmel, megrettenten, de engedelmesen hagyják, hogy ő, a profi, kivezesse őket ebből a reménytelen helyzetből. Valami nem stimmelt ezzel a nővel.
- Így még nem fogalmazták meg, eredeti. Azonban, hogy pontos legyek: az ön fiára nem egyszerűen sok betegség vár, hanem nagyon korán fog meghalni. Tulajdonképpen már most is beteg, csak még tünetmentes.
- És ön a korai halált úgy akarja orvosolni, hogy még korábbra hozza?
Az orvos arca idegesen rándult egyet. Ilyen pofátlan pácienssel még nem volt dolga.
- Nézze, Asszonyom. A fia nagyon beteg. Legkésőbb tíz éven belül rákos lesz, s ha túléli, harminc éves koráig meghal infarktusban. De addig is még lesz egy sor járulékos problémája, ami miatt szenvedni fog. Engedje el most, amíg még könnyebb, és megspórolhatja azt a sok szenvedést, a kemoterápiát, a műtéteket, az állandó aggodalmat...
Ezen a ponton sikerült magára visszaerőltetni eredeti nyugalmát.
- Nézze, Asszonyom. Ez nem könnyű döntés. Megértem, ha felzaklatja a kérdés, de sajnos ez a helyzet. Ha belegondol, még mindig jobban jár így, mintha később hal meg a kisfia, mikor nem is számít rá. Most még fiatalok, vállalhatnak új gyermeket is. De később, egy súlyos beteg mellett sokkal nehezebb lesz. Engedje el most ezt a kisfiút, mindenkinek így jobb.
Most már az asszony tűnt igen idegesnek, arcán a sápadtságnak nyoma sem volt, vörösen izzott.
- Nem, kérem, nincs itt semmi nehézség. Hagyjon békén a gyerekemmel együtt. Ha jogom van a döntéshez, hát én így döntök, hogy hagyják békén.
- Tessék. - szólt gúnyosan az orvos. - Természetesen joga van az orvosi ellátást visszautasítani. Azonban felhívom rá a figyelmét, hogy ez felelőtlenség. Nem csak önre, hanem a gyermekére nézve is. Ő még kicsi, magának kellene jól dönteni helyette is.
Most az asszony állt fel az asztaltól.
- Köszönöm, döntöttem. A viszontlátásra.

Utat a kegyelemnek

Előfordul - ó, de még mennyiszer, - hogy az élet kicsit máshogy alakul, mint ahogy mi elképzeljük. A pozitív gondolkodás ilyenkor ránkpirít, hogy vegyük kézbe az életünket, és navigáljuk ki magunkat a bajból (vagy, eleve bele se kerüljünk). Túl azon, hogy pszichológiailag milyen hatásai vannak ennek a szemléletnek, mely sugallja azt is, hogy akivel rossz dolgok történnek, az negatív (szóval rossz), álljunk meg egy kicsit.
Tegyük fel, hogy egy nő szegénységben él. Van egy reményteli, de még nem stabil párkapcsolata, a párja természetesen hasonlóan szegény.  Vállaljon-e gyermeket?
...mivel Isten úriember, természetesen hagy döntési lehetőséget, a nő pedig dönt: igen, itt és most érkezhet a gyermek.
Dönthet aztán az apa is: hogy elfogadja-e az érkezőt, vagy inkább titokban szakít vele?
És dönthet a család, hogy támogatják-e őket. Dönthet a fogadós, hogy befogadja-e. Dönthetnek a názáretiek, a tanítványok. Dönthet Cirenei Simon, hogy segít-e, Veronika, hogy letörli-e a véres arcot. Dönthetünk persze mi is.
Van viszont, aki ezekről a döntési lehetőségekről lemond. Ez a negatív, önsorsrontó, ügyetlen ember... ja, nem ember, hanem az élő Isten, Jézus Krisztus. Aki kiszolgáltatta magát Mária alázatosságábak, József jóindulatának, a tanítványok igazságvágyának, arimateai József emberségének. És persze a mi tiszteletünknek és jószándékunknak minden szentáldozásnál. Is.
És mi döntünk.
A gond csak az, hogy nagyon nehezen ismerjük fel a döntéshelyzeteinket, és bennük a valós döntést.
Mert ugyanúgy, ahogy nem értették a tanítványok, hogy mit veszíthetnek az állandó versengéssel, hogy mi lehet fontosabb a bőséges halfogásnál, miért nem ronthatnak karddal a Jézust elfogó katonákra, vagy az apostolok apostolai, hogy miért másodlagos kérdés, hogy ki fogja elhengeríteni a követ a sír elől, ugyanúgy mi sem látunk tovább a saját fizikai határainknál. De honnan lesz munkám? Miből fogom eltartani? Hol fogunk lakni? Elég lesz ennyiünknek? Be tudom illeszteni az órarendbe?
...majd meggyőzzük magunkat, hogy Isten egészen biztosan nem várja tőlünk ezt. (Mert tudjuk, hogy szeret minket, de mi szeretnénk eldönteni, hogy mikor és hogyan szeressen, és hogy hogyan vezessen üdvösségre.)
A döntés a valóságnak egy egész más rétegében zajlik. Ha elképzeljük az apostolokat, akik egy szomorú és kétségbeesett kivételtől eltekintve mind odaadták az életüket (János naponként, a többiek vértanúhalált halva) Krisztusért, szerintem kicsinyesnek és nevetségesnek hatnak a mi aggodalmaink.
Bízzunk jobban. Avagy gondoljuk, hogy aki mennyei dicsőségét föladva szegénnyé lesz értünk, aki kínhalált hal a kereszten, aki minden nap a kenyér színében szolgáltatja ki magát nekünk, az nem törődik a mi életünkkel? S hogy ha üdvösségünket nem akadályozza, megtagadná tőlünk a földi életünket?
Nem, hisz erről mi döntünk. Minden nap, a föld és az ég dolgai között.
...ellepnek minket a földi élet limlomjai, mint egy rendetlen szobában, ahol külön utat kell túrni a kacatok között. Ha másra nem is vagyunk képesek, legalább hagyjunk utat a kegyelemnek.

Képzelt riport (egy fiatal aktivistával)

1. riport

Riporter: Ön fiatal aktivistaként nagyon sokat foglalkozik a társadalom peremén élőkkel, az LMBTQ közösséggel. Mennyire érzi ezt modern korunk problémájának?
Aktivista: Úgy gondolom, ez a kérdés régebben is jelen volt, társadalmunknak sok-sok generációval ezelőtt is voltak érintett tagjai, nem mondanám, hogy ez csupán a 21. század témája. Azonban ezen embertársaink nem nagyon beszéltek, és sokszor ma sem beszélnek helyzetükről, mivel a társadalom ezt magánügyként, ebből kifolyólag egyfajta tabuként kezeli. Ez egyfajta elzárkózást eredményez mindkét fél részéről, és így megnehezíti, hogy ezek az emberek segítséget kapjanak.

Riporter: Segítséget említ. Vannak, akik szerint a homoszexuális, transzszexuális, szóval az LMBTQ által lefedett csoportok egyes tagjai szeretnének másságuktól szabadulni, és heteroszexuális, vagy legalábbis hagyományosabb életmódot folytatni. A konzervatív oldalról sokszor felróják, hogy ezek az emberek nem kapnak elég segítséget tervükhöz, mások viszont radikálisan elutasítják ennek még a lehetőségét is. Mi a véleménye ezekről az úgynevezett konverziós terápiákról?
Aktivista: Nagyon veszélyesnek tartom ezt a fajta beavatkozást. Egy dolog, hogy a jog milyen lehetőségeket ad, és más, hogy mi valósul meg ebből. A jog nem tudja szabályozni az ebben döntést hozó egyénre nehezedő társadalmi nyomást, a család esetleges kényszerítő hozzáállását, az érzelmi zsarolást, stb. Úgy gondolom, nem kéne engedni, hogy ezeket az egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket ennek a lehetőségnek a legalizálásával még súlyosabb krízisbe sodorjuk.

Riporter: Milyen krízisre gondol egész pontosan? Mi lehet egy ilyen visszafordulás veszélye?
Aktivista: Pont a visszafordíthatatlansága. Ismétlem: a társadalmi, családi nyomás, de akár az érintettek szégyenérzete is hihetetlen nagy teher. Aki egyszer belesodródik, nem valószínű, hogy lesz ereje visszalépni, nemet mondani. Ráadásul többnyire egyedül hagyják a döntése következményeivel. A krízis pedig előáll: a páciens magára marad szégyenérzetével, kérdéseivel, sokszor előbb vagy utóbb depresszióba esik. Sajnos hosszú távon az öngyilkosság veszélye is reális.

Riporter: Bár társadalmi nyomásról beszél, manapság mégis azt látjuk, hogy egyre több szó esik a másságról, egyre inkább előtérbe kerülnek az LMBTQ emberek. Ebben valószínűleg nagy szerepe van a Pride felvonulásnak is, amely elég vegyes érzelmeket kelt. Mennyire találja hasznosnak vagy károsnak a társadalmi szintű párbeszéd szempontjából?
Aktivista: Nyilván vannak az érintettek között is, akik nem szívesen viszik ki ezt a kérdést az utcákra, és ha lehet, nem is beszélnek róla senkinek. Ez a téma intimitásánál fogva részben természetes reakció. Vannak olyanok is, akik viszont minden személyes élmény nélkül, egyszerűen csak szolidaritásból és felelősségből tartanak velünk. Ennek személy szerint nagyon örülök. Úgy gondolom, nem csak nagyon fontos, de a demokrácia és az emberi jogok alapját is jelenti, hogy kiálljunk azokért is, akik valamiért nem tudnak magukért kiállni.

2. riport

Riporter: Ön fiatal aktivistaként sokat foglalkozik az életvédelemmel, az abortuszon átesett nőkkel, és krízisbe került várandósokkal. Egyre többet hallani ezekről mind egyéni történetek, mind a társadalmi hatások szintjén. Mennyire találja az abortuszt modern korunk problémájának?
Aktivista: Úgy gondolom, ez a kérdés régebben is jelen volt, társadalmunknak sok-sok generációval ezelőtt is voltak érintett tagjai, nem mondanám, hogy ez csupán a 21. század problémája. Azonban ezen embertársaink nem nagyon beszéltek, és sokszor ma sem beszélnek helyzetükről, mivel a társadalom ezt magánügyként, ebből kifolyólag egyfajta tabuként kezeli. Ez egyfajta elzárkózást eredményez mindkét fél részéről, így megnehezíti, hogy ezek az emberek segítséget kapjanak.

Riporter: Századunkban azonban sok helyen így kívánják a nők szabadságát elősegíteni. Hivatkoznak nem csak arra, hogy a nem kívánt terhesség hogyan befolyásolja anya további szabadságát, de a nők önálló döntési jogára is. Ezen törvényhozók hangsúlyozzák, hogy nem az abortuszt, hanem annak választhatóságát szerrtnék elősegíteni, vagy kibővíteni. Erről mit gondol?
Aktivista: Nagyon veszélyesnek tartom ezt a fajta beavatkozást. Egy dolog, hogy a jog milyen lehetőségeket ad, és más, hogy mi valósul meg ebből. A jog nem tudja szabályozni az ebben döntést hozó egyénre nehezedő társadalmi nyomást, a család esetleges kényszerítő hozzáállását, az érzelmi zsarolást, stb. Úgy gondolom, nem kéne engedni, hogy ezeket az egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket ennek a lehetőségnek a legalizálásával még súlyosabb krízisbe sodorjuk.

Riporter: Milyen krízisre gondol egész pontosan? Mi lehet egy abortusz, vagy egy abortuszt megengedő, vagy többeknek megengedő törvény veszélye?
Aktivista: Pont a visszafordíthatatlansága. Ismétlem: a társadalmi, családi nyomás, de akár az érintettek szégyenérzeteis hihetetlen nagy teher. Aki egyszer belesodródik, nem valószínű, hogy lesz ereje visszalépni, nemet mondani. Ráadásul többnyire egyedül hagyják a döntése következményeivel. A krízis pedig előáll: a páciens magára marad szégyenérzetével, kérdéseivel, sokszor előbb vagy utóbb depresszióba esik. Sajnos hosszútávon az öngyilkosság veszélye is reális.

Riporter: Ön említi az elszigetelődést. Azonban azt tapasztaljuk, hogy egyre több szervezet áll az abortuszon átesett, vagy azt fontolgató nők mellé, és egyre nagyobb sajtóvisszhangot kap a kérdés. Vagy hogy konkrét példát említsek, az életpártiak felvonulása, a "March for life" is egyre nagyobb tömegeket vonz. Mit gondol, mennyire hatékony eszköze ez a társadalmi párbeszédnek?
Aktivista: Nyilván vannak az érintettek között is, akik nem szívesen viszik ki ezt a kérdést az utcákra, és ha lehet, nem is beszélnek róla senkinek. Ez a téma intimitásánál fogva részben természetes reakció. Vannak olyanok is, akik viszont minden személyes élmény nélkül, egyszerűen csak szolidaritásból és felelősségből tartanak velünk. Ennek személy szerint nagyon örülök. Úgy gondolom, nem csak nagyon fontos, de a demokrácia és az emberi jogok alapját is jelenti, hogy kiálljunk azokért is, akik valamiért nem tudnak magukért kiállni.

Ha tudtam volna...

...ha tudtam volna, hogy kik laknak odabent, még százszor ilyen boldog lettem volna.
De ha tudtam volna, hogy így érkezel, talán felkészültem volna jobban, hogy ne fájjon annyira minden rosszindulatú, vagy tapintatlan kérdés.
Hogy ne haragudjak a csecsemősökre, akik elrejteni próbálták a bajt előlem. Hogy tudjam, mit mondjak a rokonoknak, közeli barátoknak, akik olyan jó szívvel vártak téged és a testvéredet, és velünk együtt nem sejtettek semmit. Hogy tudjam, mi vár ránk, és mi lesz a következő lépés.
Ha tudtam volna, hogy miben lesz nehezebb, talán sokkal többet tudtam volna segíteni ott, az elején. Valószínűleg már megkerestem volna azt a kedves kardiológust, akihez végül kerültél, és a szuper konduktort és gyógytornászt is, akikhez majdnem késve jutottunk el. Megcsináltam volna legalább a jogosítványt, hogy minden szükséges fejlesztésre és vizsgálatra eljuthass.
Ha tudtam volna, mivel fogsz küzdeni, már előre felvérteztem volna magam, hogy támogatni tudjalak. Hogy én se akarjam feladni, mikor huszadszor biztatlak, hogy próbáld megfogni, vagy gyere oda hozzám. És hogy könnyebben engedjem el a fülem mellett azokat az aggodalmakat, amik szerint nem fogsz tudni járni, fogni, kanállal enni, ebédet főzni, felöltözni, vagy zongorázni.
Ha előbb tudtam volna, sokkal több boldog, nyugodt óránk lett volna együtt.
Nem dobálnának a hullámok, nem fakadtam volna sírva az első lépéseidnél, nem hatódtam volna meg, mikor embermagas tornyot építettél, nem estem volna kétségbe a kardiológusnál, vagy a műtő előtt. Talán.
Persze, milyen buta is vagyok. Hiszen tudhattam volna, hogy Isten semmi mást nem szán nekem, csakis a legjobbat. És hogy minden nap, minden hét, minden év végén ha a lelkembe nézek, fénylik a boldogságtól. Bizony, jócskán van miért hálásnak lennem veled kapcsolatban (is). Ha mást nem is, ezt azért tudhattam volna.

Nemköltöző

...néha úgy érzem, megrekedtünk. Két éve nem tudunk beköltözni a saját házba, próbálunk túlélni ebben a mesebeli kis faluban, szülöm és nevelem ezeket az édes gyerekeket, és próbálom megérteni, hogy mégis mi történik, és miért történik velünk. És nem megy. Szeretnék jól imádkozni: megérteni a Jóisten tervét velem, és belesimulni. És tudjátok, van az a furcsa csöndje Istennek, amikor várod, fürkészed, és nem felel. Amikor már szinte elgondolkozol rajta, hogy vajon gondot visel-e még rád, figyel-e még rád, hallja-e az imádságodat, vagy talán elhagyott-e. És ez a csönd nehéz, pont a maga ürességétől.
Tudom és hiszem ugyanakkor, hogy minden látszat ellenére továbbra is vezet. Csak még egy kicsit ki kell bírni.

Arról, hogy hova is tűntem - 2.

Az első kötéscserét még ott vártuk meg.  A következőkre pedig (heti rendszerességgel) felutaztunk itthonról. Ugyan nem sokszor, mert két kötéscsere után a férjem ment inkább Petivel, én pedig a nagy pocakkal maradtam itthon. Szerencsére Peti keze szépen gyógyult, és mikor már úgy éreztem, hogy mindjárt kipukkadok, akkor a doki mondta, hogy innentől otthon cserélhetjük. Örültem, mikor a férjem mondta a telefonba a hírt, mert már elég furcsán éreztem magam. Szerencsére ők meg siettek haza. Annát közben elaltattam, de én magam már nem tudtam aludni délben, csak vártam, izgultam, és számoltam. Mire hazaértek, már sejtettem, hogy itt valami lesz. Petit - aki az autóút végére aludt el - gyorsan visszaaltattam, felhívtam a védőnőt, aki megerősített, hogy bizony, indulás van, és ellenőriztem a kórházi csomagomat. A gyerekeknek hetek óta mondtam, hogy mint lesz, hogy lesz, úgyhogy Annát nem érte váratlanul, mikor mondtam neki, hogy én bizony most megyek a kórházba.
Elindultunk.
A történet további része szüléstörténet, amit valószínűleg nem mindenki olvas szívesen, illetve, van, akit felzaklat. Ha időm engedi, egy későbbi posztban szívesen leírom azt is, hogy hogyan született meg végül Andrisbaba - most legyen elég annyi, hogy megszületett, egészséges és gyönyörű.
Végtelenül hálás vagyok minden földi és égi segítőmnek.

Arról, hogy hova is tűntem - 1.

Hosszú lesz, de elmesélem.

Szóval június 5-én reggel bepakoltunk az autóba - babakocsit, ruhákat, a fél házat - és elindultunk. Először persze a közeli kórházba, ahol egy hete kaptunk időpontot, soron kívül, hogy a műtétre meglegyen a kardiológiai vizsgálat, és az igazolás, hogy Peti műthető. Az ultrahangra persze már várni kellett, amit a vége felé egyre rosszabbul viseltek - de aztán beültünk az autóba, és végre aludhattak egyet, amíg megérkeztünk a Szüleimhez. Némi értetlenkedés után kipakoltunk, megebédeltünk, és kis szabadidő után ismét kocsiba ültünk, hogy Ádáméknál aludhassunk, a másnapi vizsgálatok korai időpontja miatt.
Pizzát vacsoráztunk, és a gyerekek láthatóan nagyon örültek az itteni társaságnak. Másnap hétre pedig már a kórházban voltunk, hogy egy hosszú, és fárasztó körnek vágjunk neki.
Pszichológus. (Képzeljétek, itt van külön pszichológus, hogy felkészítse a műtétre a gyerekeket, vagy hogy segítsen a baleseti trauma feldolgozásában. Elég nagy segítséget jelentett.) Gégészet, aneszteziológia, gyermekorvosi vizsgálat. A vérvételt meglepetésünkre megúszta - amit akkor és ott igazából nem bántam.
Aztán haza a szüleimhez, az autóban alvás.
Valahogy az volt az érzésem, hogy hiába meséltem, játszottunk, magyaráztam, Petinek valójában sejtelme sem volt, hogy mi is fog történni vele. Amivel nem számoltam, hogy igazából nekem se.
Csak fogtam vasárnap este a gyereket, elköszöntem Annától, beültünk az autóba, és mentünk. És csináltuk. Mivel tudtam, hogy másnap reggel hattól nem ihat, éjjel kétóránként itattam, figyeltem, és persze küzdöttem azzal a szorító érzéssel a gyomromban. Aztán mégis hamar reggel lett. Fürdetés, peluscsere, gyógyszerezés (az ilyen kicsik egyfajta kábítószert kapnak, hogy gördülékenyebben menjen a műtőbe érkezés és az altatás). Mikor jöttek érte, enyhén sötétedni kezdett - mert nem csak ő, de én sem reggeliztem. Gyorsan kitöltöttek nekem egy fél pohár kakaót, felhajtottam, és már mentünk is. Negyven perc.
Mikor betolták a műtőbe, én felszaladtam reggelizni - tudván, hogy a fél pohár kakaó nem sokáig lesz elég nekem és a Pocaknak. Aztán persze szaladtam vissza, mert negyven perc nem sok idő, és rögtön ott akartam lenni, ahogy kitolják.
Vártam.
Letelt a negyven perc, az ötven, sőt, a hatvan is.
Nemsokára a műtős ember jött, aki levitte Petit. Udvariasan megkérdeztem, hogy ugyan meddig még. Az ember belepillantott a papírjába, és mondta, hogy nála százhúsz percre van beírva, de ne ijedjek meg,  a kézműtétekkel általában tovább szoktak piszmogni.
Megnyugodtam, megköszöntem, vártam.
Az ülés, az állás, a járkálás is egyre kényelmetlenebb volt.
Aztán három óra múlva kilépett az ajtón az aneszteziológus, és bemehettem az előtérbe. Peti még aludt. Törékenynek és elesettnek látszott, én pedig egész egyszerűen csak örültem, hogy visszakaptam.
A gyerekosztályról jöttek érte az ápolók, akik még elvitték röntgenre. Ide nem mehettem be a Pocak miatt, de szerencsére nagyon gyorsak voltak.
Fel, az osztályra. Várakozás - hogy felébredjen. A pszichológus ugrásra készen fülelt az őrzővel szemben, a pultnál. Az orvos jött, címszavakban elmondta, hogy mit is csinált: a könyökhajlatból vett ki bőrt, hogy a szétválasztott területet befedje, és a már kificamodott gyűrűsujjat dróttal rögzítette. Szóval sikerült.
Nekem már csak várnom kellett. Várni, míg fölébred, míg magához tér, míg ehet, míg jobban lesz.  Csak várni.
Mikor felébredt, először kérte, hogy altassam vissza. A második ébredésnél lehetett itatni, aztán egy óra múlva etetni is. Örültem, hogy megúsztuk sírás nélkül.
Estére már a vacsorából is mertem neki adni, és igen hamar elaltattam, mert nagyon álmos volt.
Fél óra múlva ébredt, és sírva kereste Annát. Nem úsztuk meg.
Éjjelre a hasam is elkezdett keményedni, de annyiszor kellett visszaaltatni Petit, hogy nem tudtam mérni az időket. De nem, most nem lehet bajom, össze kell szednem magamat. A baba még koraszülött lenne, és Petinek most óriási szüksége van rám. Teljes műszakban. Szerencsére sikerült jobban lennem.
Másnap már kicsit könnyebb volt: nappal pihentünk, játszottunk. Jött hozzánk Timi, és gofrit hozott. ( Petinek még a befekvés előtt ez volt a kívánsága, de az összes boltból egyszerre fogyott el.) Délután sikerült ennie is belőle - így megúszva az infúziót. Kicsit később egy óvodás kisasszony érkezett. Mivel őt baleset érte, nem voltak felkészülve a kórházi tartózkodásra, és estére még nem kaptak vacsorát sem. A kislány is a gofriból vacsorázott. (Szuper vagy, Timi.)
Telefonáltunk Annának, aki Apával éppen innivalót vett Petinek a boltban, hogy holnap behozhassa a kórházba. A "holnap" már belátható távolság volt nekik, ezen az estén így könnyebb volt megnyugtatni őket.
Harmadnapra kötéscsere.
A bőr szerencsére megtapadt, mehettünk. Riasztottam az otthoniakat, hogy indulás, én pedig összepakoltam, és vártunk.
Végre belépett az ajtón Édesapám, akit Peti olyan örömmel üdvözölt, mint még soha. Futás az autóba, menekülés haza. Anna végig a kezemet fogta, és nem volt hajlandó elengedni. Másnap a játszótéren fél percenként ellenőrizte, hogy a bátyja megvan- e még.
Néhány nappal később oldódott csak kicsit, mikor rám nézett ebéd közben nagy, komoly szemekkel:
- Anya, máskor ne tűnj el.

Műtétre várva - mivel segíthetsz?

...mivel Peti végre nem csak leküzdötte a nagyon komoly vashiányt, de sikerült magára szedni a röntgenhez szükséges súlyt is, így felkerekedtünk, és ismét ellátogattunk a "kezes doktorbácsihoz". Mindenki jött, mert jelen akartam lenni, viszont a röntgenbe már nem mehettem be Petivel (ide a férjem vitte be, és próbálta együttműködésre bírni az addigra már éhes, fáradt és teljesen túlpörgött kisfiút). A doki szerencsére most korrekt, őszinte és alapos volt - a férjem szerint csupán a legutóbb lehetett rossz napja. Június első felében kaptunk egy műtéti időpontot, ami azért kissé hideg zuhanyként ért. Vagy talán a 6-8 műtét, ami az elkövetkező négy évben vár rá, nem tudom. Mindenesetre van mögöttem egy nehezebb, gondolkodósabb időszak. Amit eleinte nem is értettem, hiszen tudtuk az elejétől, hogy lesz egy ilyen "keményebb" szál a történetünkben, és vártuk, hogy tudjon segíteni az orvostudomány - most pedig itt vagyunk, segítenek, kezdődik, méghozzá egy rövid, viszonylag rövid gyógyulási idővel bíró, és abszolút rutinműtéttel előttünk.
Mégis, mi bajom van?
Aztán kezdtem rájönni, hogy mik zavarnak - és ennek kapcsán, hogy mi az, ami most nagyon nem jó nekünk, és mi az, ami segít. Magyarul, mit ne tegyél, ha segíteni akarsz nekünk, vagy egy más hasonló helyzetben lévő családnak, és mi az, ami viszont jó.

1. Imádkozz értünk. Túl azon, hogy Isten sokkal többet tud adni, mint mi egymásnak, és hogy tényleg érződni szokott az imádság ereje, jó érzés tudni, hogy gondolnak ránk, jót akarnak nekünk, gondolataikban és imáikban hordoznak minket. Aki imádkozik, az hisz. Hisz a Jóistenben, hogy ki tudja vezetni a bajban lévőket a viharos hullámok közül, hisz benne, hogy végül minden jóra fordul, hogy a szenvedések elviselhetőek lesznek, a szomorúság mulandó, és hogy minden a javunkra fog válni. És ez nagy segítség abban, hogy mi, az érintettek is elhiggyük ugyanezeket.

2. Kérlek, ne kezdd el bírálni az életünket. Főleg a valamilyen módon közelállók öntik ilyen formába aggodalmukat, tehetetlenségüket és kétségbeesésüket, amit megértek, de segíteni egyáltalán nem segít. Kérlek, hidd el, hogy mi - vagy az adott, hasonló helyzetben lévő család - tudja, hogy mit miért csinál, hogy miért tartja meg, miért vállal következőt, miért lakik ott, miért vesz a gyerekének háromkerekű motorbiciklit, vagy akármi, a legkisebb részletektől a legsúlyosabb döntésekig. Ha a nehéz helyzet esetleg egy bűn természetes következménye, kérlek, akkor se ostorozd, piszkáld őket azért, amit már nem tudnak megváltoztatni. Elég kevés ember él a földön, aki súlyos válsághelyzetben pozitívan reagál a kioktatásra, inkább próbáld meg az első pontot, és segíts nekik kijutni a válságból. (Ha pedig az Egyház parancsaitól szeretnéd eltéríteni őket, mert SZERINTED úgy könnyebb lenne, akkor inkább... Ááá, ilyen valószínűleg úgy sem létezik.)

3. Vannak helyzetek, amikor nehéz, idegesítő, és kimerítő a "hogy vagy?" kérdésre válaszolni. A kérdezővel ápolt viszony függvényében ez lehet nagyon jóleső, szívmelengető kérdés is - de ha távolabbi ismerősök "röpülnek rá" hirtelen a felbukkant helyzetre, az bizony zavaró. Nem vagyok az egyoldalú kommunikáció híve, de ebben a helyzetben komoly könnyítés, ha a másik fél csupán együttérzéséről vagy jóindulatáról tanúsít, reakciót nem várva. Köztes megoldásnak még jól szokott jönni a "szólj, ha segíthetek valamiben" - különösen, ha tudjuk, hogy komoly szándék áll mögötte.

4. A fizikai segítség. Sokszor látunk olyan felhívásokat, ahol beteg gyerekeknek, súlyos válsághelyzetben lévő családoknak szerveznek gyűjtést. Emiatt kialakulhat bennünk az az érzés, hogy a "valódi", vagy kézzelfogható segítség bizony súlyos pénzösszegeket, legalábbis komoly anyagi értékű dolgokat jelent. Vannak családok - szerencsére ilyen a miénk is - ahol ennél egyszerűbb dolgokról van szó. Ha úgy gondolod, hogy valakinek a környezetedben mégis valami kézzelfogható dologra van szüksége, akkor ügyelj rá, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe az ajándékozottat. Egy lábadozó gyereket ápolgató kisgyerekesnek valószínűleg óriási dolog lesz egy tálca sütemény is...

5. De ami fontosabb: a jelenlét. Nem biztos, hogy egy beteg kisgyermeket nevelő családnak - főleg, ha valami "akció" is van, lesz kapacitása kifelé is folyamatosan figyelni, kommunikálni, jelentkezni. (Én személy szerint attól még általában mindent elolvasok, és megjegyzek - és nagyon, nagyon jól szoktak esni a biztató szavak.) Ha az ismerősök ezt megértéssel kezelik, és ennek ellenére elérhető közelségben maradnak, az bizony nagy segítség.
És visszatérve az előző ponthoz: ha vagytok olyan viszonyban a családdal, és van rá reális lehetőségetek, akkor látogassátok meg. Sokkal többet jelent, mint bármi ajándék. Már csak azért is, mert a legnagyobb gondunk nem az, hogy egy tartósan beteg, sérült, vagy fogyatékos gyermek állapotán javítsunk, hanem, hogy

6. állapota ellenére a lehető legteljesebb gyermekkort tudjuk neki megadni, és így (is) lehetőleg teljes és egész életre tudjuk nevelni. A legnagyobb, és legszélesebb körű segítség ehhez kell. Sokszor elég annyi, hogy normális hangos beszéljenek a gyerekkel, emberszámba vegyék, és hogy először iránta, ne az állapota iránt érdeklődjenek. Ez inkább hozzáállás, mint könnyen megvalósítható tipp, de azért annyira nem nehéz. :)

7. És kérlek, ne feledkezz meg a család többi tagjáról sem. Lehet, hogy nem látszik, de igenis egy-egy betegség, fogyatékosság az egész család életét befolyásolja, és az ehhez kapcsolódó események komolyan megviselhetik mindegyik, de tényleg mindegyik családtagot. Egy-egy műtét, állapotromlás, stb. esetén figyeljünk a testvérekre is. Sokszor elegendő segítség nekik is annyi, hogy "átlagos" gyerekek lehetnek, vagy meglátogatják őket is, amíg a testvér (esetleg Anyával) kórházban van.

Köszönöm, hogy megérted.

Így neveltek ti... 2. - A legfőbb kérdés

Előző bejegyzésemben utaltam rá, hogy jelen írás - eredeti célja szerint - egy gyakorlatiasabb, eszközöket számba vevő írás szeretett volna lenni. Mentegetőzés helyett felhívom a figyelmeteket erre az írásra, és akkor már úgy általában, az egész blogra.
És egy pillanatra én is megállok, mielőtt szem elől tévesztem a célt - mármint a gyermeknevelésben.
Mert mi is kell, hogy legyen a legfontosabb nekünk, katolikus szülőknek, ha nem az, hogy az üdvösségre segítsük gyermekeinket?
Minden más - hogy határozottak legyenek, vagy csendesek, hogy odaadják-e a játékukat a játszón a másik gyereknek - csak eszközök. Eszközök arra, hogy megtalálják, hogyan is akarja őket magához vonni a Jóisten, mit akar rajtuk keresztül cselekedni a világban, és hogyan lássák meg és fogadják el azt a hatalmas szeretetet, ami életre hívta őket.
A fent linkelt írás kicsit visszavezetett két nagyon fontos gondolathoz. Az egyik a szabad akarat kérdése. Bármit is szeretnénk - még ha a lehető és valóságos legjobbat, az üdvösséget is - nem erőszakolhatjuk rá másra. A saját gyermekeinkre sem. Gondoljunk csak bele, hogy még a Jóisten sem üdvözít senkit akarata ellenére. Pedig ő sokkal, sokkal jobban szereti a gyermekeinket még nálunk is.
A másik - hogy végre az eszközökről is szó essék - az imádság fontossága. A saját bőrömön tapasztalom, hogy bármiféle munkához a legjobban az imádság ad erőt, és hogy ha az Istennek felajánlva imádsággá válik bármi munkám (mosogatás, főzés, blogbejegyzés - akármi), akkor mennyivel hatékonyabb (főleg a fent tárgyalt cél tekintetében), mennyivel édesebb, mennyivel értelmesebb. A gyermeknevelés is munka. Minden egyes pelenkacseréjével, altatással, közös beszélgetéssel együtt, és egész folyamatában is. Imádkozva könnyebb.
És imádkozzunk értük is, hogy amit tökéletlen és gyarló emberi eszközeinkkel nem tudunk elérni, azt a Jóisten tegye teljessé és tökéletessé bennük.
És imádkozzunk velük is, különösen, amíg kicsik, hogy természetes és követendő példa legyen számukra. (A kamaszokkal még szülői tapasztalatom nincs, de sokszor nekik több szükségük van arra, hogy elvonulva, egyedül tudjanak Istennel találkozni. Kamaszkoromban velem már inkább csak a templomban lehetett együtt imádkozni, de egy-egy asztalon felejtett, vagy ajánlott keresztény könyv, vagy "elcsendesedős" lelkigyakorlat lehetősége nagy segítség volt.)
De imádságunkban, nevelésünkben és saját viselkedésünkben is ügyeljünk rá, hogy a fő cél lebegjen a szemünk előtt. Nem "tökéletes" embereket kell nevelnünk (hiszen Isten tökéletes embereket teremtett, ráadásul, mivel megkapták a keresztség szentségét, gyakorlatilag nem tudnak bűnt elkövetni, míg a tudatuk el nem éri azt a fejlettségi szintet), hanem, a mennybe kell jutnunk, mindannyiunknak, házunk népével együtt.

Így neveltek ti... 1. - gondolatok a nevelésről

Viszonylag régóta motoszkál a fejemben a gondolat, hogy elmeséljem, hogyan is nevelem a gyermekeimet, és miért nevelem őket úgy, ahogy nevelem. 

Sok elmélettel és gyakorlattal találkozom, és sok kérdés merül fel bennem ezekkel kapcsolatban. Mindazonáltal, fontosnak tartom leszögezni, hogy nem tisztem bárki nevelési gyakorlatát, azaz, a hétköznapi életét kritizálni. Már csak azért is, mert tudom, milyen nehéz. 

Ahogy egyre többet beszélgetek itt, a faluban az idősekkel, és persze, ahogyan egyre több tapasztalatom lesz a saját gyermekeimmel, kezd kialakulni bennem egy kép arról, hogy milyen lenne az ideális rendszer, az ideális környezet - most éppen gyereknevelés szempontjából. Mondanom sem kell, nem az, ami most van - akár velem, akár általánosan. 

Sok olyan véleményt hallottam (és főleg olvastam), hogy a "régiek"  hagyták a gyereket sírni, hogy keménykötésű nagyanyáink és dédnagyanyáink nem a gyermekeik érzelmeivel törődtek, hanem ellátták a háztartást, hogy mennyivel szigorúbbak voltak, és mennyivel kevesebb időt szántak a gyermekeikre. Az itteni asszonyokkal való beszélgetésből viszont más derül ki. A régiek számára ugyanis a család egy sokkal tágabb, de sokkal szorosabb viszonyulást jelentett: egy igazi közösséget, akik együtt - vagy legalábbis egymáshoz közel - éltek, segítették egymást a mindennapi feladatokban, a munkában, és együtt ünnepeltek. Egy kisgyermekre előfordult, hogy két-három gondoskodó asszony is jutott, akik vigyáztak rá, ha az édesanya éppen kihímezte a keresztelős ingecskét, kimosta a ruhákat, vagy egész egyszerűen csak nagyon kimerült. (És ne feledjük, ez nagyon, nagyon nem ugyanaz, mint amikor a bölcsődében a baba az édesanyától távol, és idegen kezekben van.) Ebből a rendszerből nekem jelenleg a férjem 87 éves nagymamája jut - szóval a hozzáállást látom és érzem, de szegény asszony messze nem tud annyit segítséget adni, mint amennyit szívéből szeretne. Azonban így is nagyon hálás vagyok, hogy a (sokszor a túlélésemet jelentő!) apró segítségeken felül a gyermekeim még ismerhetik őt, olyan mondókákat és énekeket hallhattak, amiket nélküle soha, megtapasztalhatták azt a fajta családi kötődést, ami az ő generációjának még teljesen természetes volt. Most képzeljétek el, milyen lehetett régen kisgyerekes édesanyának lenni egy olyan világban, ahol a közvetlen környezetedben 2-3 ilyen (csak jobb fizikai kondiban lévő) idősebb asszony élt... 

Így már kicsit, ugye, hihetőbbnek tűnik az is, hogy a ma "kötődő" vagy "kapcsolódó" nevelésnek hívott hozzáállás valójában nem a század találmánya, és megvalósítható volt a sokkal ezelőtti generációkban is.  

Mert hogy hozzám ez áll közel, nem csupán gyakorlati szempontból (azaz, nem csak azért, mert nálunk ez az, ami működik, ami nekünk élhető), de pedagógiai meggyőződésből is. (Annak ellenére, hogy megértem azokat, akik máshogy nevelnek - már csak azért is, mert a fent leírt támogató háttér híján ez nagyon sok helyen teljesen, teljesen kivitelezhetetlen.)
Igyekszem tehát úgy megválasztani a reakcióim módját, a fegyelmezés eszközeit, hogy mindig figyeljem, érzékeljem őket: az érzelmeiket, a véleményüket, az igényeiket és a szükségleteiket. Nagyon sokszor úgy gondolom, hogy félreértik vagy az anya-gyermek kapcsolat kialakításának lényegét, vagy azt, hogy én mit valósítok meg belőle. Van olyan (diszkrécióból pontosabban nem definiált) családtagom, aki szerint elkényeztetem a gyerekeimet, a gyerek dolga az, hogy sírjon és üvöltsön, és hogy tanulja meg idejében (mondjuk élete első fél éve alatt), hogy csak magára számíthat. 

Kulcskérdéshez érkeztünk. 

Mert a nevelési eszközök megválasztásának fő szempontja, hogy mit akarunk elérni. Rövid- és hosszútávon. 

Természetesen kisebb léptékben gondolkozva túlélni szeretnénk, nagyobb léptékben gondolkozva pedig rendes, normális felnőtteket nevelni. Jelen blogger konkrét példájában hívő, boldog és öntudatos katolikusokat. (Más szülőknél a "rendes" jelentheti azt, hogy szorgalmasan dolgozó, valamiféle társadalmi megbecsültséget elérő, megint másoknál, hogy frusztrációtól mentes, igényeit hatékonyan érvényesítő - szóval itt már van némi szórás, de engedtessék meg, hogy a saját szempontjaimról írjak csupán. Mert máséról egyszerűen nem tudok hitelesen.)

Gond akkor van, ha a rövid- és hosszútávú célok, tehát a túlélés és a "normális" felnőtté nevelkedés nem tűnik összeegyeztethetőnek. 

Mindenesetre én arra törekedtem, hogy életük első - legérzékenyebb - időszakában azt az információt adjam át nekik, hogy a világ biztonságos, hogy gondoskodnak róluk, hogy érdemes bízni, érdemes hinni abban, hogy akinek a kezében van a sorsuk, az alapvetően jó. Úgy akartam bánni velük, ahogy velem a Jóisten bánik. (Más kérdés, hogy ezt nem tudjuk száz százalékig megvalósítani - hiszen bűnös emberek vagyunk. De Isten a saját képmására teremtett minket, ezért nagyon törekszem arra, hogy ezt a tükröződést meg tudjam nekik mutatni. Hogy valami fogalmat kialakíthassanak arról, hogy mit jelent embernek lenni. Nem azért, mert több lennék, jobb lennék, szentebb lennék másnál - egyszerűen csak azért, mert nincs más édesanyjuk, akivel most, az első három évben ilyen közel lennének egymáshoz. Nincs más rajtam kívül, aki megmutathatná.) Ehhez képest kell hát minden egyes helyzetben eldöntenem, hogy hogyan reagálok, mit akarok közölni velük - szavakban és azon túl. 

És persze fontos - rövid- és hosszútávon - hogy felfogják, mi az, hogy rossz, mi az, hogy bűn, és mi az, hogy tiltás. Ez nyilván nehéz. Mert kicsik. És mert még nem egy nyelvet beszélünk: sokszor nehéz belőni, hogy amivel én azt akarom közölni, hogy valami rossz, azt ők valójában hogyan fogják érteni. Fegyelmezni tehát kell, de a kérdés ismét az, hogy hogyan. Érdemes arra is gondolni, hogy ebben az életszakaszban nem következtetéseket vonnak le, hanem mintát követnek. Persze, itt már kezdünk áttérni az eszközökhöz, amit egy későbbi bejegyzésben szeretnék részletezni.

Nem ezt érdemlem!

...kisgyermekes édesanya vagy, értelmiségi családból. Gyermekkorodtól fogva nagy reményeket fűztek hozzád, biztattak, hogy használd ki a képességeidet, ne pazarold el magad. Te csak mentél előre és előre - kiváló bizonyítványokat szereztél, versenyeztél, tanultál - egyetemre kerültél. Most pedig otthon főzöl, mosol, takarítasz és pelenkázol. Nem ezt érdemelnéd. - mondja egy hang, belül.

...végre visszatértél a Jóistenhez. Megtaláltad életed párját, összeházasodtatok, és végre minden rendben van. Gyermeket vársz. A szülésnél kiderül, hogy baj van: nem biztos, hogy fog tudni valaha is járni, de lehet, hogy még ennél is rosszabb dolgok várnak rá és rátok. Kétségbeesett és ijedt vagy. Nem ezt érdemelnéd. - mondja ott, belül a hang.

...házasságban élsz. Küzdesz nap mint nap - a férjedért, a gyerekeidért. Testiekben és lelkiekben. Főzöl, mosol, takarítasz, az egész napod valaki másról szól, nem rólad. Próbálsz mindenkivel megértő lenni, imádkozol, amennyit csak bírsz - értük, érte, értetek. És mégis rohadt nehéz, és olyan veled, mint egy durcás kisgyerek, és ordít belül a lelked, annyira kimerít a helyzet. És nem ezt érdemelnéd. - súgja a hang, ott bent, az ordítás mögött.

De ki ez a hang? És miért ilyen gyanús? És ha ilyen kedvesen és segítőkészen szól, miért leszel tőle teljesen érthetetlen módon frusztrált és ideges?
...és mielőtt rögtön elkezdenél azon gondolkodni, hogy valóban mit érdemelnél ehelyett, és mit és kéne tenned, hogy "oké" legyél, állj meg egy pillanatra, kérlek.
Mert a legjobb és legsürgősebb az lenne, hogy lecsendesítsd a háborgó lelkedet. Mert háborog, és mondjuk ki, ez a hang gonosz.
Megpróbálom összeszedni, hogy szerintem hogy is van ez.

1. Nem rontottad el. Egyáltalán nem arról van szó, hogy aki boldog, kiegyensúlyozott, "normális" helyzetben él, az jól csinálta, aki meg nem, az szerencsétlen balek, és pszichológiailag alkalmatlan a házasságra/felnőttkorra/életre. Vannak nehéz helyzetek, amiket valamilyen céllal kapunk. Pont ezt a helyzetet pont te kaptad.

2. Mi az, hogy megérdemled? Van valaki, aki megteremtett. Aki úgy döntött, hogy te, itt és most, kapjál egy lehetőséget, és legyél, és gyönyörű legyél. És valaki úgy döntött, hogy ha a bűneid miatt elvesztetted a lehetőséget, akkor is legyen. Akkor is, ha ezért neki meg kell halnia. Hol van itt az egyén érdeme, de komolyan? Hidd el, hogy ha valaki ártatlanul feláldozza az életét érted, akkor az a valaki nem fogja kicsinyes butaságokkal keresztülhúzni az életedet. A nehézségek, amiken keresztül mész, feltehetőleg az üdvösségedet, boldogságodat kell, hogy szolgálják. Azért kaptad őket, hogy általuk még közelebb kerülhess Hozzá. Semmi köze az érdemeidhez.

3. És oké, tudom, hogy most nagyon nehéz. És hogy a most elviselhetetlenül régóta tart. De vannak benne szép dolgok - még ha nem is tudják feledtetni a fájdalmat. De te nem a fájdalmat kaptad, így, magában. Volt, aki igen, aki a kereszten kiáltott kínjában, hogy még Isten is elhagyta. Téged nem hogy nem hagy el, ha fájdalmad van, de egyenesen magához vezet. Még a fájdalmas úton is.

+1: haragudjatok, de ne vétkezzetek.
Jogod van az érzelmeidhez. Kimondhatod (legalább ott, magadban), hogy ez most nagyon rossz. Kimondhatod, ha szenvedsz, ha szomorú vagy, még azt is, ha haragszol. De ne hagyd, hogy a szomorúság, a kétségbeesés, vagy a harag irányítsa a cselekedeteidet. Mondd ki, ismerd fel, ismerd el. És add oda.

Az anyák, akik utálnak otthon lenni

Mindenek előtt köszönettel tartozom Gazellának, nem csupán jelen írásomat elindító cikkéért, hanem a személyes segítségért is, ami hozzájárult, hogy most és itt legyen bátorságom és kitartásom ezeket a szavakat leírni.

Vannak anyák, akik utálnak otthon lenni, utálnak a helyükön lenni. Igen, sokan. Igen, sokszor én is.
És szeretnénk érteni, hogy miért, és néha tele vagyunk kétségekkel, hogy egyáltalán valóban a helyünkön vagyunk-e, hogy jól csináljuk-e. Vagy egyszerűen csak elegünk van.
Nem azért, mert buták, rosszindulatúak vagy bénák lennénk, hanem mert rengeteg kísértésnek vagyunk kitéve. A teljesség igénye nélkül, próbálok az elején említett cikk alapján továbbmenni, és megkeresni azokat a lehetséges kísértéseket, amik családanyai hivatásunkban támadhatnak minket.

- a kevélység.

Hogy hangosabbak, magasabbak, fényesebbek lehessünk. "vagyis hogy nekünk derogál alárendelődni a férjünknek, másokat szolgálni, feladni a hobbijaink jó részét és a világ szemében teljesen dicstelen hivatást végezni." - írja Gazella. A kevélység fő ellenszere az alázat. Ha ez áll a boldogtalanságunk mögött, érdemes imáinkban és cselekedeteinkben az alázatot helyezni középpontba. 

- a fösvénység. 

Többet akarunk. Hogy ne kelljen lemondani az anyagiakról, hogy kiszámítható maradjon az életünk, hogy megtarthassuk a testi-lelki kényelmünket. Egyáltalán, hogy legyen vagyonunk, ami fölött mi rendelkezünk - így mi rendelkezhessünk az életünkről is. (Hogy két gyerek, hát az pont elég, hogy legalább négy év legyen köztük, mert hát két kicsivel nehéz, és hasonlók... Hallottunk ilyeneket.) A külső nyomás itt is nagy: hiszen a világ elítéli a saját mércéje szerinti szegénységet, pláne ha nem kiszámítható az életed. De nézd meg a mező liliomait... 

- a bujaság.

Ki kívánna egy háromgyermekes édesanyát? Nem hanyagolhatod el magad! A gyerek, a mosogatás megvár - nem attól leszel nő, ha fényesre sikáltad a csempét, hanem ha minden férfi megfordul utánad az utcán... Ezek a gondolatok is ismerősek? (Ha más nem, a médiából egész biztosan rádborult már.) És a házasság - meglepetés - nagyon sokszor nem hogy nem a szexuális életről szól, de tele van olyan helyzetekkel, amik sokszor nagyon kemény önmegtartóztatást kívánnak. (Babás-kisgyerekes időszak, veszélyeztetett terhesség, bármely fél betegsége, erősen indokolt tcst, stb...) És valljuk be, nehéz. Ha szerencsénk van, még a házasság előtt felhívták erre a figyelmünket, és tudatosan tudtunk erre készülni. Amitől persze nem lesz gyerekjáték. És nem mindenkinek van szerencséje. 

- az irigység.

Bizony, a mai világban nagyon, nagyon sok ellenpéldát fogunk látni a családanyai hivatásunkkal szemben. Valamennyi delikvens gazdagnak, sikeresnek, hihetetlenül szabadnak, és mindennek tetejébe boldognak fog tűnni. Sokkal boldogabbnak, mint amilyennek mi érezzük magunkat egy átvirrasztott fogzós éjszaka után a reggeli maradványait mosogatva. Nehéz.
A baj ott kezdődik, mikor már egy-egy "szerencsés" nőtársunkat meglátva rögtön nyílik a bicska a zsebünkben, és minimum le akarjuk pipálni, hátha akkor ő fogja rosszabbul érezni magát... Ismerjük fel, ha ebbe a csapdába készülünk beleesni.
Legtöbbször olyan dolgokra irigykedünk, amik vagy fölöslegesek az üdvösségünk szempontjából, vagy (legalább számunkra) egyenesen akadályoznának benne. Ilyenkor én abba igyekszem kapaszkodni, hogy azok a körülmények, azok a nehézségek, amelyeket én kaptam, eszközök a Jóisten kezében, hogy magához segítsen.

- a torkosság.

Itt most nem egészen pontosan csak a kulináris élvezetekre gondolok, hanem tágabb értelemben, az egész fizikai kényelmünkre. Mikor egész egyszerűen nem akarunk lemondani arról a kis pluszról, ami nekünk nélkülözhető lenne, másnak pedig szükséges. A nagyböjti (és egyéb böjti) időszak(ok) remek alkalmak arra, hogy ezeket mérlegeljük, és megtanuljuk kordában tartani. 

- harag

Mert mindig van felelős. Valaki, akit ott belül, magadban számon kérhetsz azért, hogy neked most rossz, nehéz, kényelmetlen - egy percig, két napig, három évig - és erre a valakire ráengedheted az indulataidat. Ez a valaki akár lehetsz te is - itt most nem a személy a lényeg. Elborít a köd, te pedig a gomolygó szálakat addig simogatod, míg egy kis pofás szörnyecskévé össze nem állnak, akkor pedig a szörnyecskét szépen elteszed a szívedbe, és ott őrzöd, dédelgeted, nevelgeted. Így hosszú távon és mélyen tele leszel rossz érzésekkel magaddal vagy szeretteiddel szemben, és garantáltan nem fogod magad jól érezni a bőrödben, és a helyzetedben.

Mindenki szokott haragudni, azt hiszem. De ahogy a biblia tanácsolja, ne menjen le a nap a haragoddal. Ne ápolgasd magadban. Kérlek. 

- a jóra való restség

...és árnyalatai a "csakmégötperc" nevű reggeli játéktól egészen odáig, mikor már ideológiákat gyártunk saját tétlenségünk mögé.  ("Neki is meg kell tanulnia, hogy nem lesz mindig, aki segítsen." "Nem nekem kéne ezt csinálni az egész napos gürizés után." - stb.) Előszele az az érzet, amit nagyböjti himnuszunk "lelki zsibbadásként" említ. Legyünk résen, ha szükséges, vegyünk erőt magunkon, és cselekedjünk. Majd nézzünk vissza az elvégzett munkára - a megtett jóra - és élvezzük azt a kis melegséget ott, belül. :) 

Természetesen a fenti felsorolás most speciális csoportosítás következménye, így nem teljes. A kishitűség, a kétségbeesés, a gyávaság, az oktalanság éppen így lehetnek "lelki immunrendszerünk" gyenge pontjai, sok-sok más alkati tényezővel együtt. Helyes önismerettel és állandó imádsággal érdemes felfegyverkeznünk. 

Hogyan kaptam időpontot magzati echokardiográfiára?

...miután megtaláltam a számomra elfogadható nőgyógyászt (oké, nem kiabálom el, de egyelőre úgy tűnik), bejelentkeztem és megjelentem a kötelező vizsgálatokon. Időnként megjelenek a védőnőnél és megméri a súlyomat és a vérnyomásomat, túl vagyok az első vérvételen, és fent nevezett orvos megnézte ultrahangon a babót.
Ahogy a vizsgálóasztalon feküdtem, ismét előkerült Petikém problémája, és az ultrahangos asszisztensek részvételével rögtönzött kupaktanácsot tartottunk a továbbiakról - már ami a babót érinti.
Annak ellenére, hogy Peti véréből végül nem tudtak genetikai eltérést kimutatni, a nulladik vizsgálaton a terhesgondozást végző orvos adott egy beutalót és egy útiköltséges papírt a genetikai vizsgálatra. Mivel Pestre kellett felutazni, dilemmában voltam (hova teszem addig az ikreket? mennyit kell várni? Mi van, ha tényleg van valami?). A kupaktanácson végül úgy döntöttünk, hogy elmegyek, és a vetélési kockázattal nem járó vizsgálatokat (ultrahang, vérvétel) engedem - a többit pedig visszautasítom.
A genetikai vizsgálat igen sok várakozásba került, de végül megnyugtató eredményt adott. Az ultrahangos orvos szinte miliméterről miliméterre átvizsgálta a babát, és mindent rendben talált. Más vizsgálatot ott és akkor nem tartottak szükségesnek, de Peti kardiológiai problémájára tekintettel elküldtek magzati echokardiográfiára, amit viszont abban a magzati korban még nem lehetett elvégezni. (18-20. hét között javasolják) Kaptam hát egy beutalót, és egy másik papíron két kórház elérhetőségét, ahol az említett vizsgálatot elvégzik.
Én pedig fogtam a telefonomat, és hívtam az egyik kórházat. Majd a másikat. Majd megint az egyiket. Utolérni persze nem sikerült senkit.
Közben a férjemnek (részben szintén kardiológiai) problémái akadtak, és már ott tartottunk, hogy Peti vizsgálataival együtt sikerült csupán az orvosi időpontokból ütközéseket létrehoznunk. Én pedig úgy gondoltam, várok egy-két hetet (hiszen úgyis megtartom, nem köt annyira a huszadik hét határideje), és ha kicsit nyugodtabb lesz az életünk, megint megpróbálom.
Így lett.
Az első intézetet sikerült végül hamarabb utolérni. Egy fiatal nő vette fel a telefont, és miután az első kérdésére válaszul megtudta, hogy már húsz hetes várandós vagyok, ingerülten közölte, hogy nem fognak megvizsgálni. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy mindenképpen megtartom a gyermekemet, de azt hiszem, nem sok sikerrel. Egyre csak azt hajtogatta, hogy már nincs időpont.
- Mégis hogyhogy nincs? Akkor mikorra van?
- Hát áprilisra.
- Rendben, akkor legyen szíves mondani egy áprilisi időpontot.
A nő itt egy pillanat türelmet kért, egy percre eltűnt, majd még ingerültebben vette fel a kagylót. Hogy itt ez nem így működik, hogy ha találnak valamit, akkor az ő felelőssége (mármint, hogy már nincs jogi lehetőségem megölni), és őt, az asszisztenst fogják elővenni a bíróságon, mert miért adott időpontot. Miután kitombolta magát, még hozzátette, hogy két nap múlva hívjam fel, hátha valahol még van üresedés, persze, ne reménykedjek azért.
A következő napon a második helyet hívogattam - de sikertelenül. Második nap vettem csak észre, hogy a genetikain kapott lapon van egy másik telefonszám is ennek a kórháznak az adatai között. Tárcsáztam.
Középkorú nő szólt bele.
Miután bemutatkoztam, kérdezte, hogy honnan tudom ezt a telefonszámot, hiszen ez belsős szám, időpontegyeztetésre a másikat szokták használni. A klinikán kapott lapon volt - mondtam neki.
- És hány hetesnek tetszik lenni? - kérdezte. Nagy levegő.
- Húsz hét egy nap - feleltem.
- Jajajj... Tudja, egy kicsit el van késve... - sóhajtott a hölgy.
- Tudom - feleltem, és dióhéjban összefoglaltam neki a késedelem okait, majd a végén hozzátettem: - De mivel mindenképpen megtartjuk, nem siettem annyira...
- Rendben, de azért javaslom a vizsgálatot, hogy ha kiderül valami, még idejében fel tudjanak készülni.
Ebben maradtunk. És egy "kis" szerencsével kaptam is időpontot, a következő hétre.
Némi logisztikai bravúrral el is jutottam a vizsgálatra, és így az első intézménybe jelen várandósságom során, ahol SENKI nem helyezte kilátásba az abortuszt.
Megvizsgálták a babót, beszélgettünk közben Petiről, és arról, hogy hol fogok a környéken gyermekkardiológust találni, ha van valami (mert Petié értesüléseim szerint nyugdíjba szándékozik menni).
A babónál végül egy aprócska eltérést találtak - ami a szülésig még rendeződhet is, de akkor se lesz súlyos a helyzet, ha nem. Mindenesetre a szülés utánra kardiológiai vizsgálatot és gondos megfigyelést javasoltak az első néhány napban.
Hát, azt hiszem, valami ilyesmit vártam az orvosoktól, még az első sokk előtt.

(Ugyanakkor, sok gondolat járt a fejemben hazafelé az első helyről, és a telefonos asszisztensről. Felelősségre, bíróságra hivatkozott, és igen súlyosnak próbálta látni a helyzetünket, hiszen "van már probléma" az egyik gyereknél. Ha tényleg súlyos lett volna a probléma - amiben a részletes genetikai ultrahang negatív lelete után azért erősen bíztam, hogy nem az - akkor mi történt volna? És mi történik, ha egy másik húsz hetes kismama az enyémnél jóval súlyosabb állapotú magzattal a méhében jelentkezik? Mi van, ha egy beteg magzatot a szülés előtti felismerés menthet meg: a szülés módjának megfelelő megválasztásával, egy nagyon jó PIC-es kórház választásával, vagy bármi más előkészülettel? Nekünk - azt hiszem - csak az életminőségünket befolyásolja, hogy jó előre tudunk készülni és gondoskodni, de mi van, ha egy kisbabának minden szülői jószándék ellenére ezen az időpontot múlik az élete? Azért ki lesz a felelős? Nem fél ez a hölgy, hogy egy, a földieknél sokkal keményebb bíróság előtt kell majd a felelősségével elszámolnia?...)

...mindenesetre, mi jól vagyunk.

Születés

...mert karácsony volt. Itt egy kicsit fejenállós - körülbelül úgy nézett ki, mintha három rajzfilm és egy cirkuszi társulat szabadult volna rá a házra, egyszerre. Volt FA, csillogó szemek, meghitt vacsora (folyamatosan dumáló gyerekekkel :D ), és egy csomó ajándék, ami többszöri határozott kérésem ellenére mind világít, sípol, csörög, zörög, beatboxol, és diszkózenét játszik.
Szóval minden bájos disszonanciájával együtt azért meg kell állapítanom, hogy volt karácsony.
Adventben gyermeket várni valami egészen különös érzés. Persze, hozzáteszik a magukét a hormonok is, de maga a tudat, hogy te is valami nagyszerű és csodálatos dologra várhatsz - ami ráadásul téged is közelebb visz Istenhez - szerintem már egy olyan alapot ad, amihez kevés hozzátennivaló van.
És persze nehéz. A két kicsivel, aki még nem érti, és még óriási szüksége van rám. A bizonytalansággal, hogy mi lesz három hónap múlva, mi lesz hat hónap múlva, mi lesz, ha megszületik, hogy tudunk költözni, és hogyan fogjuk megoldani Petike fejlesztéseit, vagy mikor akarják műteni a kezét. De most már ezekkel tényleg nem tudok mást csinálni, mint nyitott szemmel figyelve bízni, hinni a Jóistenben, és lesni, hogy mikor és milyen formában dobálja a mentőöveket.
Az érzelmi oldala már megvan. Furcsa módon pont az egészségügyi dolgozók kritikán aluli hozzáállása keltette fel bennem először a dacot, majd a nyugalmat, hogy minden rendben van, hogy mégis jó úton vagyok.
...
Szóval miután már eleget őrlődtem a TCST-vel kapcsolatos aggályaim miatt (és kockáztattunk egyet, tudván, hogy nem "szabályos", amit csinálunk, de hogy azért relatíve kevés esélyt adunk egy új élet keletkezésének), egyszer csak kezdtem magamat furcsán érezni. Elég furcsán. Ételek, szagok, általános közérzet... De igazán csak akkor vettem észre magamat, amikor álltam a gyerekszoba közepén egy papírcsíkkal a kezemben, és már Anna kezdte el mondogatni, hogy "Anya, o-ó!".
Estére a férjem megérkezett egy doboz terhesvitaminnal, és kerestünk egy kórházat, ami elérhető közelségben van, és viszonylag jók lesznek ott a túlélési esélyeim.
Aztán odaértem a kórházba is, végre sorra kerültem a nőgyógyászati rendelésen, és bementem.
- Mik a tünetek? - kérdezi az orvos.
- Vérzéskimaradás, és egy pozitív terhességi teszt. - mondom én.
- És szülni akar? 
- Igen - felelem, egyelőre még nem is realizálva a kérdést. Amíg ezen gondolkodom, addig megvizsgál, kikérdez dióhéjban az előzményekről, majd átküld a másik épületben lévő ultrahangra.
Ultrahang. Középkorú nő, félhomály, teljesen üres a folyosó. Bemegyek, odaadom a papírt.
- Aha, terhes. Megszüli?
- Persze! - vágom rá, talán kicsit ingerülten, mert a nő rögtön magyarázkodni kezd, hogy ne lepődjek meg a kérdésen, mert a felének természetes, a fele meg abortuszra jön. Legközelebb itt kezdjek, az ultrahangon, mert akkor már néznek szívműködést, és utána megkapom a kiskönyvem.
Legközelebb már a recepción kezdődik a "megtartja?"-kör. Próbálok semleges és naiv igennel felelni. Az üvegablak mögött ülő hölgy láthatóan megkönnyebbül a válasz hallatán. Legalább ennyi.
Aztán persze küldenek genetikai tanácsadásra - és próbálnak sürgetni, hogy még a tizenkettedik hét előtt csináljam meg. Mondom, hogy nem oszt, nem szoroz, hogy mikor, mert mindenképpen szeretném kihordani. Elfogadják, de láthatóan nem tudnak mit kezdeni a válaszommal.
Egy héttel később az osztályvezető főorvos magánrendelésén nyugszom meg, mikor ugyanezt mondom, ő pedig szinte sértődötten feleli, hogy hát ez neki is így egyértelmű.
Nála szeretnék szülni.

Hát, így vagyunk most.

A TCST ötven árnyalata

...engem is utolért a blogot vezető katolikus feleségek végzete, és lám, nekilátok a TCST-ről írni. Elnézést kérek. :D

A természetes családtervezés módszerét egyaránt használják a fogamzás elkerülésére és elősegítésére is. Jelen írásomban én a fogamzás elkerülése céljából alkalmazott tcst-vel szeretnék foglalkozni. Mivel egész hosszú sor áll előttem, szeretnék elöljáróban mutatni néhány írást a témában, időt és helyet spórolva szegény fejemnek.

1. A katekizmusban érdemes megnézni a házassággal, a szexualitással és az élet továbbadásával kapcsolatosan írottakat.

2. A Pro Christo blognak több nagyszerű cikke van a témában, a legvelősebb talán ez. 

3. A Katolikus Válasz ilyen témájú írásai közül pedig ezt mutatnám meg.

+1: Ez ugyan nem katolikus oldal, de szeretettel küldöm mindazoknak, akik a TCST helyett a nem abortív fogamzásgátlás mellett érvelnek,  a TCST alacsony hatékonyságával. Íme.  (Bocsi a spoilerért, de felhívnám a figyelmet rá, hogy a cikk végén szereplő táblázatban pl. a gumióvszer felhasználói hibaszázaléka magasabb a TCST-nél...)

Szóval, kedves Olvasó, ha mindezen végigrágtad magad (engedd meg, hogy gratuláljak!), szeretnék még mesélni egy kicsit.
Sokszor hallok és olvasok olyanokat, hogy a katolikus egyháznak engednie kéne, haladni a korral, vagy legalábbis tekintettel lenni szegény házaspárokra, akiknek bizony komoly okuk van elkerülni a gyermekáldást. Igen mérges leszek, amikor ezt láthatóan olyanok mondják, akik nincsenek tisztában  a módszer hatékonyságával, esetleg magával a módszerrel sem. ("XY is teherbe esett, pedig ő is TCST-zett!") Túl azon, hogy egy kis utánajárással könnyen ellenőrizhető az ilyen érvek igazságtartalma, (nem beszélve arról, hogy fogalmunk sincs, hogy az illető mit ért TCST alatt!) számomra egy felborult értékrendről árulkodik ez a fajta érvelés. Gondoljuk csak végig.
Az Egyház amikor fogamzásszabályozásról ad útmutatást, nem az a cél, hogy a lehető leghatékonyabban mentesítse a házaspárt a gyermekáldás alól. (Lásd a katekizmusban a házasság új életre való nyitottságáról szóló részt, többek között.) Ez persze nem zárja ki, hogy egy (a szabályok pontos betartása esetén!) valóban nagyon hatékony módszer legyen a TCST, de nem ez a szempont. Amikor az Egyház a fogamzásszabályozásról értekezik, ugyanaz a célja, mint amikor a szegényekkel való bánásmódról vagy a böjti fegyelemről ad részletes tanítást: hogy tagjai az üdvösségre jussanak. Ennyi.
A fenti cikkekből látható, hogy a fogamzásgátlás és fogamzásszabályozás egy igen komoly kérdés a katolikusok között. (A "másik" oldalt szándékosan nem linkeltem, de megnyugtatásul közlöm, hogy vannak cikkek a témában, melyek a nem abortív fogamzásgátlás engedélyezését szorgalmazzák.) Azt látom azonban, hogy viszonylag kevés írás foglalkozik a katolikusoknak azon (feltehetően elég kicsi) hányadával, ahol a TCST melletti döntés komoly vívódás eredménye. (Mármint, a "szabad" házasélet és a TCST közötti döntésé.) Bevallom, közéjük tartozom. Annak ellenére, hogy a császármetszés miatt orvosi okai is vannak a következő gyermek "késleltetésének", hogy ikrekről gondoskodni emberfeletti feladat, és hogy Peti egészségi állapota és műtétjeinek mikéntje nem tisztázott, annak ellenére borzasztóan sokat gyötörtem magam, hogy vajon megtettem-e minden megtehetőt, vagy csak túl kényelmes vagyok, és a könnyebb utat választom. És persze jó ideje borzasztóan vágyom arra, hogy egy következő kis életet hordozhassak a szívem alatt. (Szigorúan hányás, émelygés, szédülés és nyolcvanas hemoglobin nélkül. :D) És a legkomolyabb aggodalmam pont az volt, hogy a tüneti-hőmérőzéses módszer túl hatékony. Attól féltem, hogy nem hagyunk elég teret Istennek, hogy belépjen újra az életünkbe, ha szeretne. Valahogy ki akartam fejezni, hogy Uram, én azért így képzeltem el, de ha Te máshogy, akkor követlek. És nem tudom, tényleg nem tudom, hogy hogyan kell ezt helyesen és jól csinálni. És nem találok útmutatást, megalapozott véleményt, jól felépített érvelést - akármit - ami erre a kérdésre megnyugtató választ adna.
Látjuk, hogy azért ez a TCST-ügy még tovább boncolgatható, még részletesebb és mélyebb, mint elsőre gondolnánk. Ezért keserít el még az átlagnál is jobban, amikor még mindig a gumióvszer melletti kardoskodásokat olvasom. Nem, nem megoldás. (Támpontnak az itt kifejtettek.)
És persze, valamennyien ismerünk olyan házaspárokat és családokat, ahogy komoly megpróbáltatást és kényelmetlenséget jelentett egy-egy (esetleg több) újabb gyermek. Ismerünk olyan házaspárokat, akiknek már bizonyos szinten a testi épsége bánja a bőséges gyermekáldást. Vagy nehéz körülmények között élnek, vagy egész egyszerűen csak túlterheltek, és nagyon-nagyon küzdenek ezzel a kereszttel. Úgy gondolom, fontos szem előtt tartanunk, hogy bármilyen nehéz sorsokat is látunk, ez nem lehet érv az Egyház tanításának megváltoztatása mellett. Ezek a katolikus családok nem azért szenvednek, mert az Egyház - maradiságból, érzéketlenségből vagy puszta hobbiból - elviselhetetlen terheket rakna rájuk. A terheket a Jóisten adja (és sohasem elviselhetetlenek, még ha sokszor a határán is járnak), ezek a családok pedig - helyesen! - a javasolt, nehezebb utat választották. (Saját kényelmük, életminőségük vagy akár testi épségük elé egy még nagyobb jót helyezve - az üdvösséget.)
Ha ilyen családokat látván a szemlélő a fogamzásgátlást kezdi szorgalmazni, az nem nyújt érdemi megoldást. Különösen, hogy ez például ezen családok helyzetén sem segít.
De segít, ha bekopogtatsz hozzájuk egy tálca süteménnyel. Segít, ha vigyázol egy órát (vagy akár csak felet) a gyerekekre. Segít, ha a nagyobb gyerekeket hazafuvarozod különóráról. (És a sor folytatható, az olvasó fantáziájára bízva.)
Szóval van alternatíva...

Genetikai tanácsadás

...ma hosszú napunk volt. Reggel szépen összepakoltuk magunkat, és felkerekedtünk. Peti fiamnak közel egy éve ugyanis genetikai vizsgálathoz vettek vért, néhány hónapja megkaptuk levélben az eredményt (nem EEC-szindrómás), és most befejezésként az értékelést és a tanácsadást is.
Bár most nagyon kedves és részletes volt a doki, azért valami nagyon fáj.
Azon túl, hogy egyáltalán a vizsgálatra úgy igényelhettünk OEP-támogatást, hogy a következő gyermekek vállalásának kérdésére való tekintettel. (Azok az apróságok, hogy esetleg tudjam, hogy van-e valamilyen szindrómája a már megszületett fiamnak, és ha igen, az mivel jár, mire kell figyelni, milyen más szervek lehetnek/lesznek érintettek, teljesen mellékesek.)
Ezen túl a genetikai tanácsadás végső célja az, hogy ha kiderül egy génhiba, akkor a következő terhességnél időben és célirányosan lehessen szűrni, és pozitív eredmény esetén még időben el lehessen vetetni a gyereket...
Hát nem csodálatos célokat tűz ki maga elé a tudomány?

...mostanság

És megy az idő, valami szabadon választott eszközön, szabadon választott módon. A napok vánszorognak, a hónapok pedig szaladnak. 

És néha nehéz. Nem velük, hanem nekem. Talán magammal. Az a mély, belső feszültség, ami talán nem is lázadás, csak a nagy kétségbeesés. Mert leszámítva az izgalmat, hogy mi lesz akkor a kezével, és hogy fog alakulni a többi - leszámítva a nem mindennapi dolgainkat, azért nehéz. A mindennap a nehéz.
Most például Peti nem eszik - így futottunk még egy dévényes kört, hátha úgy rendesen rág, nyel, nem ereszti ki oldalt a vizet, ha iszik, és talán még a száját is csukva fogja tartani. Vasat pótlunk, hogy legyen étvágya, és már teljesen reményvesztetten várom, hogy elérjük azt a bűvös tíz kilót, ami fölött az illetékes kórház protokollja megengedi, hogy végre röntgenfelvétel készüljön a kezecskéjéről, hogy egyáltalán lássuk, mi van.
Közben itt vagyok, egyedül, és próbálok úgy túlélni, hogy közben a túlélésen kívül másra is jusson belőlem nekik. 

És valójában nagyon-nagyon szeretnék lenni, ha nem is az, aki korábban voltam (mert ez a jobb verzió, akárhonnan nézem), de valaki, akinek azért objektív szempontok alapján is érdemes volt megszületnie.
Annának folyton mehetnékje van, és már majd' megőrül a bezártságtól és mozgáshiánytól, én pedig nem győzök repülni a nyomában, hogy hatástalanítsam az összes életveszélyes csapdát, amit a szoba rejt.
Szóval nehéz. És nagyon-nagyon szeretném szebbnek látni és kicsit jobban megélni ezt az egész helyzetet, ami egyébként a világ egyik legcsodálatosabb hivatása. 

És tudom, mekkora dolog, csak... Csak jó lenne néha olyannak érezni, amilyennek kívülről látnám.