Előző bejegyzésemben utaltam rá, hogy jelen írás - eredeti célja szerint - egy gyakorlatiasabb, eszközöket számba vevő írás szeretett volna lenni. Mentegetőzés helyett felhívom a figyelmeteket erre az írásra, és akkor már úgy általában, az egész blogra.
És egy pillanatra én is megállok, mielőtt szem elől tévesztem a célt - mármint a gyermeknevelésben.
Mert mi is kell, hogy legyen a legfontosabb nekünk, katolikus szülőknek, ha nem az, hogy az üdvösségre segítsük gyermekeinket?
Minden más - hogy határozottak legyenek, vagy csendesek, hogy odaadják-e a játékukat a játszón a másik gyereknek - csak eszközök. Eszközök arra, hogy megtalálják, hogyan is akarja őket magához vonni a Jóisten, mit akar rajtuk keresztül cselekedni a világban, és hogyan lássák meg és fogadják el azt a hatalmas szeretetet, ami életre hívta őket.
A fent linkelt írás kicsit visszavezetett két nagyon fontos gondolathoz. Az egyik a szabad akarat kérdése. Bármit is szeretnénk - még ha a lehető és valóságos legjobbat, az üdvösséget is - nem erőszakolhatjuk rá másra. A saját gyermekeinkre sem. Gondoljunk csak bele, hogy még a Jóisten sem üdvözít senkit akarata ellenére. Pedig ő sokkal, sokkal jobban szereti a gyermekeinket még nálunk is.
A másik - hogy végre az eszközökről is szó essék - az imádság fontossága. A saját bőrömön tapasztalom, hogy bármiféle munkához a legjobban az imádság ad erőt, és hogy ha az Istennek felajánlva imádsággá válik bármi munkám (mosogatás, főzés, blogbejegyzés - akármi), akkor mennyivel hatékonyabb (főleg a fent tárgyalt cél tekintetében), mennyivel édesebb, mennyivel értelmesebb. A gyermeknevelés is munka. Minden egyes pelenkacseréjével, altatással, közös beszélgetéssel együtt, és egész folyamatában is. Imádkozva könnyebb.
És imádkozzunk értük is, hogy amit tökéletlen és gyarló emberi eszközeinkkel nem tudunk elérni, azt a Jóisten tegye teljessé és tökéletessé bennük.
És imádkozzunk velük is, különösen, amíg kicsik, hogy természetes és követendő példa legyen számukra. (A kamaszokkal még szülői tapasztalatom nincs, de sokszor nekik több szükségük van arra, hogy elvonulva, egyedül tudjanak Istennel találkozni. Kamaszkoromban velem már inkább csak a templomban lehetett együtt imádkozni, de egy-egy asztalon felejtett, vagy ajánlott keresztény könyv, vagy "elcsendesedős" lelkigyakorlat lehetősége nagy segítség volt.)
De imádságunkban, nevelésünkben és saját viselkedésünkben is ügyeljünk rá, hogy a fő cél lebegjen a szemünk előtt. Nem "tökéletes" embereket kell nevelnünk (hiszen Isten tökéletes embereket teremtett, ráadásul, mivel megkapták a keresztség szentségét, gyakorlatilag nem tudnak bűnt elkövetni, míg a tudatuk el nem éri azt a fejlettségi szintet), hanem, a mennybe kell jutnunk, mindannyiunknak, házunk népével együtt.
