Ismét eltűntem egy időre, s bevallom, jó esély volt rá, hogy vissza se térjek. Az alábbiakkal összefüggésben kétségeim támadtak afelől, hogy szabad-e egyáltalán blogot írnom, vagy bármi egyebet. Remélem, írásom végére világossá válik, hogy miért is folytatom, amit folytatok. A kérdés azonban nem rólam szól.
A kérdés, hogy
vállalhat-e egy nő szerepet a nyilvánosság előtt?
Illetve, hogy szabad-e, javára válik-e, nőiességéből fakad-e, hogy nyilvánosan tanítson, írjon, vagy interpretáljon. Még inkább, hogy kell-e a nőknek nyilvánosan szerepelniük?
Ez utóbbi kérdésre még viszonylag rövid gondolkodás után tudok választ adni - még ha némiképp kitérőt is. Úgy gondolom, és úgy látom, hogy nőiességünkből nem fakad ennek a fajta szerepvállalásnak a kötelezettsége.
Vannak olyan érvelések, miszerint a nők elméje kevésbé éles, általános intelligenciájuk alacsonyabb, valamint érdeklődésük kevésbé irányul a tudományokra, az analitikus szemléletre, a logikai összetételekre. Ezen érveket nem látom megalapozottnak. Az intelligenciakutatással is foglalkozó - és a népesség legmagasabb intelligenciahányadosú 2%-át magába foglaló - szervezetnek, a mensa-nak például nemek szempontjából kiegyenlített tagsága van, a tudományos pálya iránti érdeklődésben nem látjuk, hogy alulmaradnának a nők, és ha a Myers-Briggs féle típuselmélet statisztikáit nézzük, azok is arról árulkodnak, hogy bizony sokkal nagyobb arányban vannak "logikus" beállítottságú nők, mint várnánk.
Úgy látszik tehát, hogy bár emberségünk részeként épp ugyanannyi esélyünk van rá, hogy intelligensek legyünk, élvezzük a tudományos eszmefuttatásokat, ezek nem női mivoltunkból fakadnak.
De mégis, szabad-e ilyesmivel foglalkoznunk? Szabad-e kémcsöveket lötyögtetnünk, tudományos folyóiratokban publikálnunk, egyetemen tanítanunk, blogot, verset írnunk, apologetikus érvelést levezetnünk, vitába szállnunk?
Személyes tapasztalatom megosztása erejéig kénytelen vagyok nyitva hagyni a kérdést.
Amíg még nem házasodtam meg, természetesen én is egyetemre jártam, verseket (és blogot :) ) írtam, tanultam, felolvasásokra és koncertekre jártam, olvastam, megosztottam, érveltem - és alapjában véve azt hiszem, nem ment rosszul. De most sehogy se megy. Nem azért, mert a házasság, a terhesség vagy a szülés során megváltoztak volna a képességeim. A lehetőségeim változtak meg - méghozzá drámai módon. Mivel tisztában vagyok vele, hogy az anyasággal mekkora feladatot bízott rám a Jóisten, nem háborgok, és nem lázadok.. Sőt, valójában értékelem ezt a rám bízott szerepet. És pont ezért első helyre kell tennem az életemben, hogy feleség és anya legyek - pontosan azért, mert ezt a Jóisten bízta rám. Minden más ezután jöhet csak.
Egyvalami mégis hiányzik belőlem, ami ennek életvitelszerű gyakorlásától eltántorít. Ez esetemben egy alkati adottság: hogy nem tudok érzelmileg kívülálló maradni - és minden idegszálamat, energiámat, érzelmi odafordulásomat felemészti, megrágja, ha egy komolyabb vitába kerülök, vagy összerakok egy bonyolultabb verset.
A másik oldalon viszont ott van az a "közléskényszer", amiről Erdélyi Zsuzsa néni beszél. Szóval, ha nem írom le a verset, ha nem fogalmazom meg az adott szöveget, ha nem éneklem el azt a barokk áriát - ugyanúgy éget, feszít és kínoz belülről, ráadásul némi lelkiismeretfurdalással vegyítve, hiszen ez is felelősség. Tudom, hogy rajtam kívül senki más nem fogja kimondani azokat a szavakat, amiket én kaptam. És tudom, hogy sok ember várja, hogy énekeljek, hogy megnyugtatja a lelküket, hogy Istenhez segíti őket.
Úgy gondolom hát, hogy e kérdésben egy nő sem úszhatja meg az egyéni döntést. És azt hiszem, vannak esetek, amikor nem csak szabad, de muszáj is. (Bele se gondoljunk, mi lett volna, ha a fent említett Erdélyi Zsuzsa néni nem vállal nyilvános szereplést.)
És a nyilvánosság. Ami sajnos nagyon sokat változott. Az informatika forradalmával ugyanis már mindenhol ott van. Ott van a konyhában és a telefonon. Ami ijesztő, mert már régen és mindenfelé illetéktelen kezekbe jutott. Méghozzá úgy, hogy nem látok belőle kiutat.
Nem látom tehát megoldásnak, hogy a női nemet eltiltsuk a nyilvánosságtól. Azonban saját példámon látom, hogy nem könnyű. Biztos van, aki kevésbé érzékeny rá, akinek nem marad kevesebb türelme és jókedve a gyerekeihez, ha ennek a megterhelésnek teszi ki magát. (Épp olyan világos elmével és erős akarattal kell tehát küzdenem ez ellen, mintha böjtölnék.) Van persze, akit nem visel meg ennyire.
Ha kérhetnék, így kérnék: ne zárjatok ki minket a nyilvánosságból. De védjetek meg tőle.
